Novellapéntek- Csak egy hét

Szabolcs ökölbe szorított kézzel bámult a nyitott bőröndre. A farmerok lazán, kissé összegabalyodva hevertek a Primark legújabb pólóival. A sarokban árválkodó úszónadrágra nézett, s legszívesebben kihajított volna mindent az ablakon.
 ̶  Hogy állsz?   ̶ szűrődött be a folyosóról az anyja, Erika hangja.
Szabolcs nem válaszolt, összecsukta a bőröndöt és a telefonjával a kezében az ágyra feküdt.
 ̶  Kész is? 
Az anyja a semmiből toppant be, lófarokba kötött haja a rohanásban elszabadult és kósza tincsekben omlott a vállára. 
 ̶  Szabolcs!   ̶ ismételte meg ingerültebben.
 ̶  Mi van?
 ̶  Hogyhogy mi van? A gép öt óra múlva indul, te pedig megint azzal a szarral játszol.
Miután válasz nélkül maradt, Erika a bőröndhöz sétált, és maga ellenőrizte a tartalmát. Néhány másodpercig hümmögve méregette a látottakat, majd mély levegőt vett és a fiához fordult.
 ̶  Szerinted ennyi ruha elegendő egy hétre?
 ̶  Sok is   ̶ felelt Szabolcs fel sem pillantva a telefonból.
 ̶  Még mindig dühös vagy ránk. Nézd kicsim, nem hibáztatlak érte, de végül is csak egy hétről van szó. Észre sem fogod venni, és újra itthon vagyunk. A tengerpart megvár.
 ̶  Nem a tengerpart nem vár meg, hanem a Pablo Alboran koncert!
Erika újabb mély levegőt vett, majd leült az ágyra.
 ̶  Édesapád és én keményen dolgozunk, ami néha áldozatokat követel. Tudom, hogy már beleélted magad a koncertbe, de nekünk is az utolsó pillanatban szóltak. Bővítik a céget, és elsősorban magyarokkal szeretnénk dolgozni. De miért nem nézed a dolog jó oldalát? Gondolj arra, hogy egy hétig nyaralsz.
Szabolcs hirtelen letette a telefonját, és úgy nézett az anyjára, mintha legalább akkora badarságot mondott volna, mint amikor egy hétig internet nélkül maradtak, és szerinte az felért a pihenéssel.
 ̶  Mégis mi a francért akarnék Magyarországon nyaralni?   ̶ horkant fel.
 ̶  Attól, hogy egy ideje idekint élünk, még a hazád marad. Nekünk dolgoznunk kell, te pedig nem maradhatsz felügyelet nélkül. Nem fogok újabb vitát nyitni erről, ha nem akarsz több ruhát magaddal hozni, akkor ne hozz. De fél óra múlva kint vagy az ajtó előtt!
Ezzel elviharzott.

A Wizzair fapados járata hajnalban érkezett meg a budapesti reptérre. Az ásítozó családra egy megtermett sofőr várt, aki egy „Üdvözlöm önöket!”-tel letudta a félórás utat a hotelig. Szabolcs teljes eltökéltséggel tartotta magát a tervhez, miszerint csak abban az esetben beszél a szüleivel, ha nagyon muszáj. Szerencséjére a három órás ülés, vagy a hajnali fáradság megtette a hatását, és senki sem szólt a kelleténél többször hozzá.
 ̶  A tied a 17-es szoba. 
 ̶  Ha bármi kell, mi a 18-asban vagyunk.
 ̶  Reggel a büfében tudsz reggelizni. 
 ̶  Holnap találkozunk.
Ezután Szabolcs átadta magát az éjszakának, és a telefonnal a kezében aludt el.

Gyűlölök itt lenni. 
Az Instagrammon sajnálkozó kommentek jelentek meg a kép alatt, némelyek buzdították a lázadásra, mások azzal nyugtatták, hogy hamar el fog telni a hét. Egy óra intenzív chatelés után azonban nem bírt tovább a szobájában maradni, gyomra egyre hangosabban követelte a reggeli falatokat. Arra sem vette a fáradságot, hogy átöltözzön, csak úgy pizsamában indult lefelé a lépcsőn, azonban egy jól megpakolt bőrönd az útját állta. 
Szabolcs egyszerűen átesett a bőröndön.
 ̶  Hogy az a…   ̶ harapta el a mondatot.
 ̶  Úristen! Sajnálom, apa mondta, hogy álljak félre valahová. Istenem, megütötted magad?
De Szabolcs nem tudott válaszolni. 
 ̶  Óh, biztos nem érted. Do you speak English? 
 ̶  Nem, nem, bocs   ̶ mondta miközben feltápászkodott.   ̶ Nyugi, nincs semmi baj. Amúgy a nevem Szabolcs.
Illedelmesen kezet nyújtott, amit a lány egy kis pirulással vegyítve fogadott el.
 ̶  Kata vagyok   ̶ felelt a lány és illedelmesen kezet nyújtott.   ̶ Nem fáj semmid?
Legyintett.
 ̶  Az én hibám volt. Nem néztem előre.
A lány mintha elpirult volna, majd a füle mögé tűrte a haját. Zavartan pillantott rá, mintha a megfelelő szavakat kereste volna. 
 ̶  Most jelentkeztek be?   ̶ mentette a kínossá váló csente a fiú.
 ̶  Igen, csak apának vissza kellett mennie a reptérre valamiért, nekem pedig azt mondta, hogy várjak itt.
 ̶  Akkor meghívlak reggelizni.
 ̶  Nem, köszönöm, jól vagyok   ̶ szabadkozott Kata.
 ̶  Ha már majdnem megöltél, akkor ennyivel tartozol   ̶ kacsintott Szabolcs, mire mind a ketten elnevették magukat.
Végül alaposan megreggeliztek, természetesen a szülők számlájára. Kiderült, hogy mind a ketten egy hetet fognak eltölteni a szállodában, s hogy mindkettőjük szülei munka miatt jöttek Budapestre. Kata azt is elmesélte, hogy ezen a nyáron külföldre költöznek, de még azt sem tudták hová. Mire megérkezett a lány apukája, úgy fecsegtek, mint akik egész életükben ismerték egymást, s Szabolcs most először érezte, hogy ez a hét bizony nem is fog olyan lassan eltelni.


A napok úgy pörögtek, mintha valaki egy jojót dobált volna a fejük felett. A közös reggeliket közös séták, a közös sétákat közös ebédek, a közös ebédeket délutáni kikapcsolódás követte. Fényképet készítettek a Szécsényi fürdőnél, elsétáltak a Parlament előtt, kikukucskáltak a Halászbástyából, majd mécsest gyújtottak a Hableányon utazóknak a tiszteletére. A Margit szigetet is bejárták, s villamossal utazgattak Pestről Budára és fordítva. Úgy tűnt, egész életükben ismerték egymást, s Szabolcs keserves szívvel gondolt a hazaútra. 
Mostanában egyre többször töprengett a hazáján, hiszen először érezte magát tényleg otthon. Persze mindig is szerette a spanyol kalandokat, a tengert és a barátait, de legbelül tudta, hogy sosem fog odatartozni. Mégis utálattal gondolt a Kárpát-medencében megbúvó kis országra, és büntetésként fogta fel a rá váró utazást. 
Egy hét. Milyen soknak tűnt az induláskor, s most mégis milyen gyorsan fogytak a napok. Vasárnap mind a ketten szomorúan kortyolták a szállodai jégkását, majd rávették magukat egy utolsó sétára a Duna partján. 
 ̶  Milyen érzés külföldön élni?   ̶ hozta fel újra a témát Kata.
 ̶  Mint itt, gondolom. Suliba mész, tanulsz, focizol. Biztos nincs sok különbség.
 ̶  Még sosem jártam külföldön.
Szabolcs egy padra mutatott, s mind a ketten lehuppantak.
 ̶  Az elején nehéz lesz, nem fogod érteni a nyelvet, de szerintem hamar belejössz. Az angolod tökéletes.
 ̶  Remélem, hogy Angliába megyünk.
 ̶  Á, ott csak esik   ̶ próbált viccelődni Szabolcs, de legbelül mintha valami megtört volna benne. Hiszen ő kicsi volt, amikor elköltöztek, és teljesen megszokta az új környezetét. Vajon mi lesz Katával, ha nem sikerül beilleszkednie?
 ̶  Végül is mindegy. Már hónapok óta készültek a váltásra. Igazán kereshettek volna másik melót, és akkor nem kéne költözködnünk sem, de ez van.
 ̶  Lehet, hogy meg fogod szeretni.
Kata mélyet sóhajtott. 
 ̶  Légyszi, ne legyél szomorú! Ez az utolsó napunk.
Még egyszer felültek a villamosra, hogy elbúcsúzzanak a várostól. Próbálták olyan hosszúvá nyújtani a perceket, amennyire a közeledő indulási idő engedte. Szabolcs összepakolta a bőröndjét, s mikor észrevette, hogy mindent szépen összehajtogatott, értetlenül bámult maga elé. Vajon egy hét elég ahhoz, hogy az ember megváltozzon? Nem tudhatta biztosan. 
Már a taxiban ültek, de ő a Facebookon nézte a közös képeiket, amiket az elmúlt egy hét alatt töltöttek fel. Leginkább az ő ismerőseitől jöttek a like-ok, Kata, mintha magányos farkasként járta volna a netet. De most még ez sem zavarta. Megfejthetetlen gondolatok kőröztek benne, s minél inkább szeretett volna válaszokat kapni a kérdéseire, annál inkább elhomályosult előtte mindent. Fájt a búcsúzás.
A Messenger halkan pittyent.
Kata: Szia, az apukádat egészen véletlenül nem Horváth Zsoltnak hívják?
Szabolcs összeráncolt szemöldökkel bámulta a képernyőt. 
Szabi: De… Mert??
Kata: Ő lett apa új főnöke!!! Spanyolországba költözünk!!!

-----------------


















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

My Instagram