december 30, 2015

Harcos

by , in
Nevető szellő, kuncogó orkán.
Megtördelt búzaszál a forgószél útján.
Jaj, és kiáltás, öröm és szenvedés.
Bősz hadon egy csendes felkelés.

Ilyen egy nő. Titkot rejt magában.
Fáradtan küzd ezernyi csatában.
Elméje repül, a fellegeknél túljár,
Továbbmegy akkor is, ha lelkét csak húzná.
Nem felejt. Nem haragszik. Szívvel fizet annak,
Kik a harc után is mellette maradnak.
Mert ez harc volt, mit tested s lelked túlélt,
Most pedig szíved szárnyal valami újért.
Csatád 9 hónap, és te könnyedén vetted,
Most egy kis szív dobban és ott lehet melletted.
Vigyáztál rá, életben tartottad,
Kételyeid magvát a bús vízbe hajtottad.
Mert azon az éjjel, mikor e csillag megfogant,
A régi életet helyébe, most egy új rohant.
Testedből test, szívedből egy szív lett,
Kezdheted tanulni a vidám meséket.
Kis ruhák, kis cipők egy halomban állnak,
Néma éjszakákon a jövevényre várnak.

A nő:

Nevető szellő, kuncogó orkán.
Megtördelt búzaszál a forgószél útján.
Jaj, és kiáltás, öröm és szenvedés.
Bősz hadon egy néma felkelés.
Harcolsz tovább hogyan eddig is tettél,
Mert mától erősebb: anyává lettél.

/A vers megrendelésre készült, szeretettel ajánlom az összes anyának/
Olvasd el a tanító verses mesémet is:
http://dianatsoto.blogspot.com.es/2015/12/kivansagok-faja.html



















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:


december 30, 2015

Ezért írok én

by , in
Minden kisgyermek álmodik valamiről. Egyesek tűzoltók, pilóták, katonák, mások balerinák, hercegnők, énekesek akarnak lenni. A felnőttek mosolyogva hallgatják a buzgó gyerekszájat és próbálják nem eltörni a gyermeki álmokat. Ahogy az évek telnek, az álmok egyre messzebbről látszanak, kevesen lesznek tűzoltók, pilóták, katonák, kevesen balerinák, hercegnők, énekesek. A gyerekek felnőnek és nevetve legyintenek, amikor ők hallgatják a saját csöppségeiket mesélni nagy álmaikról.

Édesanyám minden este mesét olvasott nekem, alig vártam, hogy iskolába járhassak és végre én magam olvashassam el őket. Mikor már leírhattam a nevem, bepillantást kaptam a betűk bűvös világába, alig vártam, hogy alkossak valamit. Édesanyámat gyakran hasonlítottam rózsához, kismadárhoz és verseimmel ajándékoztam meg őt. Persze az emberek csak annyit mondtak, majd elmúlik, mint a többi álom. Végül is tévedtek. Kis füzeteim egyre csak teltek a versecskékkel, mire is beköszöntött egy új életkor. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit megérint az első szerelem, mely vagy örök, vagy pedig a halál felé robog tovább. Az én tündérmesém akkor, szomorúan ért véget. Bánatomban az írásba menekültem, verseimben adtam ki magamból a haragot, dühöt, csalódottságot. Leírtam milyen is lehet meghalni, milyen lenne megszabadulni az engem sújtó akkori gondoktól. Szüleim félelemtől reszketve hallgatóztak a bezárt ajtóm mögött, hiszen kislányuk nem volt jól, és nem tudtak rajta segíteni. Már akkor tudtam, hogy nem író leszek, hanem író vagyok. A különbség álom és valóság között, hogy megtesszük, amire annyira vágyunk. Alakuljon a sorsunk bárhogyan akarjuk, kitartunk az elhatározásunk mellett.

Többször költöztünk, így gyakran találkoztam új emberekkel. A környezet pedig befolyásolja magát az írást. Téli éjjeleken, figyelve a hópelyhek csendes hullását, hallgatva a melegen sustorgó kályha dünnyögését, a tollam csak úgy sercegett az előttem heverő papírokon. Novellákat írtam, meséket, történeteket. Az álmom egy könyv írása volt, de valahogy az első oldalak után megakadtam. Akkor még nem tudtam, hogy rossz volt a kezdés.

Ahogy mindenki életében, úgy az enyémben is több szerelem bekopogott az ajtón. A szakítások utáni fájdalom csökkent, és a papírlapok egyre nőttek, hiszen még mindig imádtam írni. Egy majdnem esküvő után az életem teljesen felfordult. A családommal összepakoltunk mindent és újra elköltöztünk. Úti célunk azonban a 2500 km-re fekvő Spanyolországba vezetett. Talán kijelenthetem, hogy aki művész, annak kell változás az életébe, kell, hogy felnyissa a szemét. Mikor nem érted a nyelvet, nem ismersz senkit, csak egy dolog marad, az írás. A táj, az emberek, a szokások mind újak, mindből egy-egy mese, akár vers születhet meg. Amikor elszakadsz a barátaidtól és a családodtól, több időd marad saját magadra, mondhatni megismerheted önmagad. Eddig csak sejtettem, hogy nem szeretek a szerelemről írni, hiszen rossz élmények fűztek hozzá, de hát még mennyi téma van, amibe az emberek belekapaszkodhatnak. Személyes kedvenceim a természetünk szennyeséséről és a minket ért igazságtalanságokról szólnak, arról, hogyan próbálnak minket falak közé szorítani.

Persze a kedvenc időtöltésem az, amit úgy neveznek, hogy ihlethiány. Amikor csak ülünk a papírlap felett, kezünkben a kedvenc tollunk, talán egy halk zene is szól a háttérben, mi pedig úgy szeretnénk írni, de nem tudunk. Sokáig nagy gondot jelentett ez az érzés, majd rájöttem, hogy az én gondolataimban van a probléma. Miért várnék az ihletre? Inkább megkerestem. Elővettem egy papírt és ráírtam egy mondatot. Például: a tengerparton megöltek egy medúzát. Az agy automatikusan megeleveníti a belénk ivódott képeket, láttam újra a rövid jelenetet, éreztem, hogy mennyire oda akartam szaladni és visszadobni a tengerbe. A kezem pedig írni kezdett. Már nem volt ihlethiány. Mert ha nincs hirtelen ötletünk vagy hirtelen gondolatunk, nem a várás jelenti a legjobb megoldást. Mi is meg tudjuk keresni a saját történetünket, hiszen aki ír, mindig is író lesz.

Ez a gondolatmenet megváltoztatta a véleményem a könyvírásról is. Régen csak úgy elkezdtem írni, majd a harmadik oldalnál becsuktam a füzetet, és ott vége is lett. Biztos vagyok benne, hogy ezzel nem csak én vagyok vagy voltam így. Viszont, ha megvan az ötlet, a fő gondolat, onnan már egyenes út vezet a száz oldalak felé. Hiszen egy fő mondatot bárki fel tud osztani kisebb történésekre, melyek majd fejezetekként szolgálnak. Fejezetenként pedig könnyebben kitérhetünk, ott miről akarunk írni, mi fog történni. Amikor megszületett a gondolattérkép, mikor már tudjuk, mi lesz a vége, mikor már ismerjük a részletet a saját történetünkről, akkor elkezdhetünk végre írni. Tudatosan, pontról pontra, ha pedig hirtelen nem tudjuk, hogyan tovább, csak térjünk át a következő fejezetre. Hiszen már tudjuk, hogy ott mi fog történni, és a végeredmény úgyis egy egész lesz. Összefésülni a külön álló darabokat, megváltoztatni egy-két dolgot, finomítani a stíluson pedig már gyerekjáték. Legalábbis én ezt javasolnám azoknak, akik a könyvírásban a harmadik oldalig jutnak el.

Az idő telik, ha magunkra nézünk, mi nem vagyunk hercegnők, se táncosok, se énekesek, se pilóták. A régi álmaink még halványan lebegnek az emlékezetünkben. Akiknek az álmuk, hogy írók legyenek, esetleg saját könyvvel a kezünkben bizonyíthassák tehetségüket, a legrosszabb dolog a várás. Mert minden perc, minden óra mely elfolyik mellettünk, elveszett. Az álmok valóra válhatnak, nem kell, hogy mosolyogjunk rajtunk. Hogy mikor a mi kislányunk meséli, hogy balerina szeretne lenni, ne csak legyintsünk egyet. Mert igen, az álom valóra válhat, nekünk csak tenni kell érte.


Olvasd el a hópehelyről szóló írásomat is:
http://dianatsoto.blogspot.com.es/2015/12/hopehely-halala.html























Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:




december 30, 2015

Hópehely halála

by , in
Úgy hallottam, mindenki a semmi részévé válik egyszer, de azt senki sem mondta, hogy milyen érzés. Most már én is tudom.


Az éjnek ében derekán fogantam, mikor a Hold fénye ezüstös álomport hintett az alant szunnyadó néma tájra, s a csillagok lustán pislogtak, várva a hajnalt, hogy újra álomra hajthassák egyre nehezülő fejüket. Felhőanyám volt, ki világra hozott engem és a testvéreimet. Vajúdása könnyű volt, ahogy a cseppek apró kristályokká váltak, egyre szorosabban ölelve egymást, így lett a cseppnyiből óriás, mely ködfehér takaróként omlott az egész világra, eltakarva egymástól az eget és a földet. Szélapám mindig kiszámíthatatlanságáról volt ismert. Olykor megcirógatta az élettel teli, méhek hadától zümmögő rétet, mely gyengén felsóhajtott és hagyta, hogy a szellő hátán szinte szárnyra keljen. Máskor a hatalmas óriások is földig hajoltak hatalma előtt, s az erős, büszke királyok is derékba törtek mindent eltipró kegyetlen nyomása alatt. Képes volt tombolni, s haragjában felemelte a vizeket, megkavarta a sivatagok kietlen rónáit, s mérföldeket tett pusztasággá. Most azonban boldog volt. Születésünk napján láthatatlan karjára vett, hogy megmutassa a ragyogó fehér világot, melyet csak kevesen láthattak színekbe öltözve.
december 30, 2015

2009 január 1.

by , in
A fiú


Január elseje. Csodálom, hogy egyáltalán fel tudtam ébredni, legszívesebben csak aludnék tovább, de nem hagynak a gondolataim nyugodni. Látom az arcát magam előtt, ahogy ragyog a szeme, amikor rám néz, mintha tűz lenne benne, ahogy minden viccemen szívből tud nevetni. Furcsa egy lány. Feketében jár, rockot és metált hallgat, teljesen hozzám való. És neki tényleg én vagyok a legfontosabb. Emlékszem, milyen jó barátok voltunk évekig, hányszor nevettünk együtt. Mellette könnyű volt gyereknek lenni és felnőttnek is. Majd elém állt azon a forró nyári napon, és elmondta, hogy szeret engem. Azt mondtam neki, hogy én is, és tényleg úgy is volt, de azóta minden megváltozott. Ránézek és látom őt, de csak, mint egy barátot.
december 30, 2015

"Néha egy szempár kifejez mindent, amire valaha szükségünk van"

by , in
Mindig szégyent hozol a családunkra… 

Mily csodás, és ismerős mondat, mely végig kísérte ezt a ragyogónak induló 18 életévet. Legbelül tudtam, hogy a pillanatban, mikor szívem először dobbant, végzetes hibát követett el. Édesanyám már fogantatásom pillanatában elhatározta, hogy egy leánygyermeket nem szeretni kell, hanem eladni. Az én szerencsétlenségem csupán annyi volt, hogy az ő házában láttam meg a napvilágot, s onnantól kezdve életösztönöm és erőm mindig túljárt az előttem álló problémák, hibák gondolatmenetén.

Sosem kellett félteni, a személyiségem szerencsecsillagaként a határozottságom olykor a kötelező illemet is szemrebbenés nélkül a mélybe taszította, egész mostanáig.

Kislánykoromban álmodoztam a hercegekről, bárókról, orrukat peckesen magasba emelő úrfikról, míg lovak iránti egyre növekvő szenvedélyem folytán meg nem ismerkedtem egy egyszerű istállófiúval. Talán 3 éve már, hogy anyám szolgálatba állította. Eleinte félve nézett rám, tudta én az ő úrnője vagyok, kényem-kedvem szerint kell kiszolgálnia. Határozottságom, gyermeki makacsságom azonban még az ő elméjébe is kétségeket ébresztett kisasszonyi mivoltom után, s nem sok idő elteltével napjaink legnagyobb részét együtt töltöttük, hol az erdőt nyargalva által, hol a mezők harmatcseppjeit taszítottuk le az utánunk lengedező fűszálakról, hol az istálló melegében érzékeltük, ahogy a mély barátságból bimbózó szerelem ébred. Ahogy hajszálai mosolyt csaltak orcámra göndörségükkel, vízre emlékeztető szeme elfeledtetett velem minden bánatot, amit anyám fogságában töltöttem. Megvakított a mérgeszöld szempár, ahogy tudtam belelát a lelkembe. Szó szerint megvakított.

Így történt, hogy eszem nem ismerte fel az idegen látogatók veszélyét. Mikor anyám bárminemű bejelentés nélkül a szobámban termett, elővarázsolta a legvékonyabb fűzőket, szinte megfojtott, amikor csípőmet gyermeki méretére kényszerítette vissza. Hajamat szoros kontyba fogta, csatok tömegét erőltette bele, mely az első szélrebbenésre kiköpött magából mindent, amiért persze én lehettem csak a hibás. Kötelező együtt létek öregedő bárókkal, és amit nem vettem észre, hogy fiaikkal is.

Nem tudom, miről kellett beszélnem, nem emlékszem, milyen szavak hagyták el az istállóba kívánkozó ajkaim. Csak a peckes úrficskákat láttam magam előtt, ahogy büszkén, magasan hordott orral, fehérre meszelt orcával, erősre húzott gallérral, fényezett csizmában ültek az asztalnál, és úgy méregették a fűző hatalmába szorított haloványuló testemet, mint mikor egész napos vágta után titokban teremtem a sütemények gőzétől megbabonázott konyharészen, lesve a következő áldozataim. Minden ilyen találkát elmeséltem az én vízszemű titkomnak, aki unalmas történeteimen mindig mélyebbeket sóhajtott. Nem mondott semmit, hiszen ő már tudta azt, ami akkor még az én szemem előtt rejtve volt.

Sosem felejtem el az utolsó látogatás utáni hajnalt. Anyám szinte berontott a szobámba, szívem egyre gyorsabban verte a ritmusát, hiszen az éjjelt a szabadban töltöttem. Megláttak… Gondoltam bele, s abban a pillanatban felpattantam az ágyamról. Már épp belekezdtem volna mondókámba, mikor anyám rideg, elszánt és kárörvendő szemei megállást parancsoltak. Nem szólt semmit csak karon fogott. Levezett a hideg lépcsőkön egészen a bálteremig, ahol apám és a szolgálók álltak felsorakozva. Féltem, mígnem megpillantottam azokat a gyönyörű igéző szemeket, melyek elszaladtak izzó pillantásom elől. Apám oly szomorúan nézett rám, hogy a baljós érzés belegyökerezett a szívembe.

- Mint gondolom azt tudjátok, a tegnapi látogatás végre meghozta eredményét, - kezdett bele anyám, mikor az éles felismerés eljutott a tudatomig, megértettem mindent- az utolsó Lord méltónak találtatott lányom kezének elnyerésére, az ünnepség 2 nap múlva esedékes.

Szinte fel sem fogtam, mit jelentenek szavai, mikor már szobámban találtam magamat. Anyám megállás nélkül beszélt, de nem hallottam semmit. Bámultam magam elé, néztem a kőpadlót mely most még hidegebbnek tűnt, mint valaha bármikor. Az egyik szolgáló szakította meg gondolat menetem, amint egy csontszínű, földig érő, terebélyes látványossággal belépett a faajtómon. Alaposan megvizsgáltam a ruhát, az én ruhámat. Nyakánál kellőképpen kivágva, anyám érzékére vallóan, rövid ujjai apró kis bugyrokban végződtek gyöngyökkel díszítve. Derekán az elmaradhatatlan fűző, mely most elképzelhetetlenül aprónak tűnt a könnytől fénylő szemeimben. Majd az anyag szinte elszabadul, rétegek sorozata indul deréktól egészen a földig, valóban gyönyörű ruha… Valakin biztos…

A következő nap készülődésben telt, újra át kellett vennem a finom hölgyek viselkedését, az illő megjelenést, a beszédnél a szavak megfelelő kiejtését. Automatikusan ismételgettem a tanítók által felmondott leckéket miközben anyám a teremben forgolódott megnehezítve mindenki munkáját. Mikor már nem láttam a fáradtságtól, egyedül hagytak az utolsó leányként töltött éjszakámra. Hiába próbálkoztam pihenéssel az álom messze elkerülte a szobámat. Mikor a harang megütötte a tizenkettőt, lábaim az ajtó felé indultak. Ezen az éjjel mindenki fáradtan szuszogva feküdt a takarók árnyékában, csak két ember nem. Mikor elértem az istállóig megláttam az egyetlen személyt, aki valaha mosolyt tudott csalni pirosan duzzadó ajkaimra. Végre belenézett a szemembe, mélyen és igazságosan. Nem hibáztatott, nem követelt, de nem is fogadta el a történteket. Óvatosan odatapasztotta kezét reszkető ujjaimhoz, könnyed mozdulatokkal az istálló ajtajára mutatott, majd némán követtem. Ott várt rám felszerszámozva a Holdtól ébenfeketén ragyogó lovam, melynek hátán elrepültünk az erdőben elterülő mezőre. Utolsó éjszakámat azon a mezőn töltöttem, és reggel mikor anyám újra a szobámban termett már nem voltam többe sem gyerek, sem leány. Nővé váltam, aki életét, boldogságát egy férfinak adta, s kinek csak egyetlen reménye maradt, hogy akit szíve alatt fog hordani mérgeszöld szemmel jön világra, pont, mint az elterülő tónak a víztükre.

A szolgálók rám adták a csontszínű mesterművet, hajamat betörték, felnyergelték a hajtűk rengetegével. Szívemet megzabolázták elvették belőle az erőt. A kapuban állva rádöbbentem, hogy mi is történik valójában. Egy fekete ló várt rám, az én lovam volt mégsem ismertem meg. Ragyogó szemei fakóvá váltak, fejét a szerszámok miatt magasan tartotta, majd mikor rám nézett megláttam benne önnön magamat. Egy sápadt, gyönyörű mégis élettelen lányt, kinek könnyei híján fekete szemei néztek a semmibe. Anyám kiadta a parancsot az indulásra, az előttem álló utat ló háton kell megtennem egészen az oltárig.

És abban a pillanatban lábaim felmondták a szolgálatot, remegtek és irányíthatatlanná váltak mikor megláttam őt. Egy egyszerű istállós legény, ott állt talpig feketében, lovam kantárját tartotta készen arra, hogy elkísérjen utamon az örök elválás felé. Anyám parancsára feltettek lovam hátára és elindult a boldognak bélyegezett halálmenet. Nem nézett rám többet, és én csak menekülni akartam. Csattintani egyet az ostorral és elszáguldani a bámuló nézősereg mellett arra a helyre, amely gyermekem életének záloga. Futni akartam, letépni a rám nehezedő súlyokat, melyeket a fátyol és a csontdarab okozott törékeny testem körül. Már nem is ruha volt csak egy fal, ami mozdíthatatlanná tette nem csak lábaim, de az életerőmet is. Lovam mintha csak érezte volna a bennem növő feszültséget egyre gyorsabban szedte díszbe öltöztetett lábait, szinte alig tudták visszatartani. Szívem harcolt, az örök akaratosság, az örök makacsság próbált utat törni a csontokból. Szemem nem maradt tovább száraz, könnyeim néma patakokká nőttek, megállíthatatlanul keresték a kiutat. Lélegzetvételem gyorsult, szívverésem duplájára szökött, nem láttam és nem hallottam. Menj, fuss, menekülj, most… De a most sosem jött el. 

Mikor minden elhatározásom elérte a felszínt, mikor testem megtudott végre mozdulni, mikor megláttam az esélyt a nemre, a szabadulásra, ő rám nézett. Szemei belefúródtak a kitisztuló tekintetembe. Istenem mily gyönyörű szempár. Feledtetett velem minden bánatot és veszteséget, ami ezen a napon ér. Szavak nélkül is megértettem, a kedves szemek szigorúvá váltak s visszaparancsoltak a nyeregbe. Egy másodperc volt csupán mi mégis a virágokkal díszített útra értünk, s a halálmenet megállt. Engem levettek a lovamról és az út elejére állítottak. Az istállófiú elvezette a lovamat, miközben utoljára a szemembe nézett. Éreztem karjait, ahogy hozzám simulnak, éreztem lábait amint átfogják derekam. Éreztem az ajkát mely csókot lehel bánatos szememre, és éreztem ahogy a látvány a homályé lesz, ahogy az alak eltűnik a messzeségben. Ott, abban a pillanatban valami eltűnt. A makacs és bátor lány nem volt többé. Az út, mely a vendégek sokaságán vezetett keresztül hiába volt virágszirmokkal körbeszórva, hiába volt halk zenével emberivé varázsolva, ez az út, melynek kezdetéről indultam, egyenesen a halálba vezetett.














Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:



december 30, 2015

Kívánságok fája

by , in
Egy vágyódó szív ül a kikötőtől távol,
Egy veszedelmes út, óvó falujától.
Naphosszat csak ül, őt bámulja a tenger,
Szívében a vágy, hogyan legyen ember.

Nézi magányosan egy sziklára ülve,
Miért vízbe született, miért nem a földre.
Figyeli a lábakat, ki jön, ki távozik,
A határon, hol két világ találkozik.

Szerető otthona ott fekszik a mélyben,
Simítja a napfény a tenger fenéken.
Nyüzsög az élettől, s nem ketyeg az óra,
Mégis a vágy lett jeges takarója.

Anyja féltve nézi a vágyódó sellőt,
Megijed, hogy lánya túl hamar felnőtt.
Az éjszakákat azonban ő sem tölti otthon,
Keresi az utat, hogy gyógyírt hozzon.

Az emberektől messze egy kis sziget ébred,
Mely megzavarja a hullámzó kéket.
A sziget amily apró, akkora a varázsa,
Rajta vert földbe a kívánságok fája.

Bátran úszott csendben, nem nézett hátra,
S kételkedve követte az egyetlen lánya.
Meglátta a szigetet s oly érzése támadt,
Amit szeretne, itt valóra válhat.

Megvárta a reggelt, s a fa kivirágzott,
Talán most látta a tökéletes világot.
Szeretett volna egy virágot leszedni,
Titkon kimondta, hogy mi szeretne lenni.

Uszonya megfeszült, fájdalmat érzett,
Meglátott egy eltemetett, régi emléket.
Egy ember a fa alatt, vízben pedig anyja,
Szívek hol a határnak sincs hatalma.

Az emlék véget ért, s magához tért a sellő,
Uszony helyett lába lett, abból is kettő.
Azt hitte álmodik, vagy az vált valóra,
De öröme rövid volt, mert ütött az óra.

Szívében az örömét lecserélte a bánat,
Amiért a varázsfa tövestől kiszáradt.
Megkapta, ami nem volt, embernek lenni,
Egy apró szigetről azonban nincs hova menni.


















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:



december 30, 2015

Budapest

by , in
Bajban állnak mind, akik még kételkednek.
Utálkoznak, csak mert már más évek telnek.
Duna vágja ketté, ő mégis egyben maradt,
A világok szemében is inkább a nyugattal haladt.
Pusztította tatár, és pusztította pestis,
Ennek ellenére él Buda, és van Pest is.
Sírunk néha, de élünk büszkén, emelt fővel,
Találgatva ugyan: a szebb jövő mikor jő el.



Ha tetszett a rövid vers, akkor ez is érdekelhet:
Búvárkodás
Mit rejt az éjszaka?
















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:







december 30, 2015

Őszi forduló

by , in
Éjszaka, mely minden évben elérkezett.
Elbújtak a fák, meghajolt, ki vétkezett.
Ott lépdelt mellettük, emelt, büszke fejjel,
S útjában megborzongott minden ember. 

Ő boldog volt, s gyors. Nem bízta másra,
Mindenkit látott mégis, őt senki se látta.
Játszott a fákkal, majd letépte a levelük,
Homokszemből orkánt kavarva fújta ellenük.

Kapaszkodott a szélbe s hátán repült tovább,
Befogta a záport, már mind neki szolgált.
Harcolt a fénnyel, s csatáit sorra nyerte,
Mire felfogtuk, a nappalt is megszerezte. 

Szólítottak mindenkit, készüljön a harcra,
De hogy küzdesz? Az ellenségnek nincs arca.
Egyedül a sötétben, melletted zúgó orkán.
Köpködöd, mit lenyomtak a többiek torkán. 

Hiába minden, hiába megannyi ember.
Ő erős marad, s nem éri semmilyen fegyver.
Te csak bámulsz.  Nehezen, de belátod,
Hiába harcolsz, már nincs élő barátod. 

Gyengén, betegen visszaülsz a földre,
Már nem fáj, hogy lelked összetörte.
S mikor a sötét a fény részévé fog válni,
Te maradsz. S Te fogod majd őt sajnálni.














Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből: