július 29, 2019

365 haiku - hét 30

by , in
#203 
új feladatok 
hullámzó tengerén én 
csónak maradok

#204 
ma centrifugál 
holnap tereget a múlt 
hát viseld büszkén 

#205 
sok mindent tehetsz 
le az asztalra ha nincs 
aki felvegye

#206 
futásnak ered 
az öreg indulat jaj 
vajon hol áll meg?

#207 
kaktuszra ültem 
majd tüskékről álmodtam 
nem leszek virág 

#208 
nagy betűhalmaz 
cikáz össze-vissza mint 
közelgő vihar

#209 
hátizsákkal fut
minden akaraterőm 
új táskák mögött 

-------------------


















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:


július 26, 2019

Verspéntek - Felnőtt

by , in
Azt szeretem a legjobban a versírásban, hogy sosem tudom, milyen lesz a végeredmény. Találomra, vagy mondhatni érzésre leírok egy sort, és szinte a semmiből elindulnak a szavak. 

Eleinte úgy tűnik, hogy nincs különösebb értelme a soroknak, majd a vége felé már tudom, hogyan akarom lezárni. Szerintem ez egy bámulatos pillanat. A rohanó világban néhány percre megáll körülöttem az idő, nem hallok, nem érzek, csak átadom magam a szavaknak. 

Remélem, ha a születés varázslata nem is, de a vers hangulata rátok is kihat. 

Felnőtt 

Halvány fény gyúl a magasban, 
magához hív, idelenn van. 
Kerülgeti a lelkemet, 
ó, nagy álmok, ide gyertek. 
Szeretnék én is hintázni, 
néma csendben továbbállni, 
hallani a csoda hangját, 
ahogy törpék elragadják. 
Keresem én az aranyat, 
minden bús szivárvány alatt. 
Elbújok a farkas elől, 
a szalmaház fejemre dől. 
Hiszek még a szép mesékben, 
várom, hogy a csoda lépjen, 
ott állok az első sorban, 
hiába e tömeg szótlan. 
Nem nevet fel szívből senki...
Tényleg ilyen felnőtt lenni?

------------















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:

július 24, 2019

Vendégíró - Daróczi Nóra

by , in

Az emlékgyűjtő

Lilla nagyot nyújtózkodott a kanapén, és könyvét a széles karfára fektette. A konyha felől szálló illat túlságosan elvonta figyelmét a történetről, ezért úgy döntött, olvasás helyett inkább megnézi, mikor sül már meg az almáslepény, amit az anyukája készített.
Julcsi, az öt éves kishúga az asztalnál ült, és vágyakozó tekintettel szuggerálta a sütőben levő süteményt. A tészta teteje már pirulni kezdett, illata egyre ellenállhatatlanabbá vált. Lilla szájában összefutott a nyál, de nem akart olyan türelmetlen lenni, mint a húga, elvégre kettejük között hét év korkülönbség volt, ő már nem viselkedhetett gyerekesen.
A konyhaszekrényhez sétált, és elővett egy poharat. Talán, ha iszik egy kis almalevet, azzal egy ideig lecsillapíthatja epekedő ízlelőbimbóit. Ahogy tölteni akart, pillantása az asztalon heverő, színes rajzra vándorolt. Valami kékes-szürkés figurát ábrázolt, egy kampósbot szerű akármivel a kezében.
– Mi ez? – kérdezte Lilla, és fél kézzel fölemelte a papírt.
– A manó! – kiáltott fel Julcsi, és izgatottan odaszökkent hozzá. – Pont így nézett ki – jelentette ki nagy komolyan, és összevont szemöldökkel ő is tanulmányozni kezdte saját remekművét. – Tegnap éjszaka láttam őt, a mama fülét piszkálta a botjával.
Lilla szemét forgatva visszaejtette a papírt az asztalra.
– Mindig is élénk fantáziád volt – sóhajtotta, tekintete akaratlanul is a sütőben illatozó almáslepényre siklott.
– Nem! – csattant fel húga, és haragosan összeráncolta az orrát. – Tényleg ott volt a manó, nem csak kitaláltam!
Lilla hümmögve bólogatott, hogy a figyelem látszatát fenntartsa, de gondolatban már a nappaliban olvasta a könyvét a mennyei sütemény társaságában.
– Meg kell etetnem a tyúkokat – szűrődött be Iluska mama rekedtes hangja a folyosóról.
– Megint kezdi? – zsörtölődött Lilla, és Julcsival a nyomában kikullogott hozzá. – Mama, nálunk nincsenek tyúkok – kezdett bele már vagy századszorra aznap.
Próbált tisztelettudó lenni, hangja azonban elárulhatta, mennyire unja már az egészet, mert a spájzból kilépő édesanyja szörnyen megrovó pillantást küldött felé.
– Most nálunk laksz, tudod – rángatta meg a húga Iluska mama kinyúlt, öregasszonyosan virágmintás otthonkáját.
– Ágica, meg kell etetnünk a tyúkokat. – Szavait Julcsinak címezte.
Amióta Lilla az eszét tudta, egyszer sem találta el a nevüket, ám az utóbbi hónapok során Iluska mama feledékenysége egyre súlyosabb méreteket öltött, Julcsira rendszeresen azt hitte, hogy a lánya, Lillára meg azt, hogy a rég megboldogult nővére.
– Lilla, kísérd vissza a mamát az ágyba, én meg kiveszem az almáspitét.
A lány nem repesett az örömtől, de nem akart ellenkezni az édesanyjával.
– Gyere! – ragadta meg nem túl finoman Iluska mama törékeny karját, és elindult vele a lépcső irányába.
Az ajtón belépve meggyűlt a bajuk a küszöbbel, mert Iluska mama papucsának orra elakadt benne, egy kis botladozás után azonban Lillának sikerült megtartania egyensúlyát. Olyan erősen fogta szegény nagyiját, hogy azt hitte, szilánkosra töri a csontját.
– Összeszedted a tojásokat? – nézett Iluska az unokájára kétségbeesetten, Lilla pedig legszívesebben felnevetett volna a helyzet abszurditásától.
Majdnem mindketten elestek, erre Iluska mamát az foglalkoztatta leginkább, hogy összeszedték-e már a képzeletbeli tyúkjai képzeletbeli tojásait.
Lilla nagy nehezen ágyba segítette a nagyanyját, aztán bekapcsolta neki a tévét, ami régen az övé volt. Olyan doboz formájú, ócska vacak, ráadásul amióta a mami szobájába került, horgolt csipketerítő, meg cserepesvirág díszelgett rajta. Nevetségesen nézett ki.
– Kell még valami, mami? Hozzak egy pohár vizet? – kérdezte Lilla félvállról, miközben a csatornákat váltogatta.
Válasz azonban nem érkezett, Iluska mama addigra már láthatóan belemerült a villódzó képernyőbe. Lilla valami betelefonálós jósműsort talált neki, aztán ráterített a nagyira egy vékonyabb plédet, nehogy megfázzon, és visszament a konyhába.
Anyukája éppen akkor vágta le a sütemény szélét, almás-fahéjas illat lengte be a szobát, Julcsi pedig felé tartotta a rajzát, és a manóról magyarázott neki.
– Egy pici gömböt húzott ki a mama füléből – mesélte lelkesen, még az sem zavarta, hogy édesanyja teljes figyelmét a süteménynek szentelte –, ami kéken világított a sötétben, és úgy zümmögött, mint a dongó!
– Igen, kicsim… a dongó – ismételte meg anyjuk az utolsó szót, mint mindig, amikor halvány lila gőze sem volt arról, amit meséltek neki.
Pár percnyi sertepertélés után Lilla végre megkapta a sütiadagját, és visszavonult a nappaliba, hogy tovább olvasson.


***
Lilla álmosan nyitotta ki a szemét. Odakint még mindig sötétbe burkolózott minden, ezért lustán az oldalára hemperedett, hogy megnézze, mennyi az idő. Az éjjeliszekrényen álló óra szerint három múlt három perccel. Egy fájdalmasan nagyra sikerült ásítás kíséretében újra lehunyta a szemét, és megpróbált visszaaludni, ám valami neszt hallott. A hang a betonon pattogó gumilabdáéhoz hasonlított, és egy röpke pillanat után elhalt. Lilla abban sem volt biztos, hogy valóban hallotta-e, vagy csak a képzelete játszott vele. Kíváncsisága felülkerekedett fáradtságán.
Kikelt az ágyból, belelépett puha mamuszkájába, és útnak indult a szunnyadó házban. Úgy gondolta, talán Julcsi zörgött valamivel, vagy a mama etette a nem létező tyúkjait. Kellene neki egy PlayStation, meg az a traktorszimulátor játék, akkor kedvére gazdálkodhatna, gondolta Lilla, és halkan kuncogni kezdett. Elképzelte a mamáját, ahogy vézna ujjai ráfeszülnek a kontrollerre, miközben megpróbálja learatni a kombájnnal a búzát.
A folyosón minden csöndesnek tűnt, Julcsi szobája felől azonban fény szűrődött ki. Hát mégis ő a hunyó, nem pedig a mama.
– Miért nem alszol? – lökte be Lilla a résnyire nyitott ajtót.
Rá akarta hozni a frászt a titokban játszadozó kishúgára, ám a szoba üres volt. Julcsi ágya fölötti falilámpa rózsaszínes fénnyel világított, a lány takarója összegyűrve, félig a földre csúszva hevert. Julcsi talán pisilni ment, és ott zörgött valamivel.
Lilla a fürdőszoba felé indult, ám a folyosóra érve ismét meghallotta azt a pattogó hangot, ezúttal közelebbről, a mama szobája felől. A traktorszimulátoros kép ismét felderengett lelki szeme előtt, de megpróbálta visszafogni magát, mert nem akarta felébreszteni őt a röhögésével, ha netán mégis alszik. Lilla ujjai a kilincsre fonódtak, és olyan halkan, ahogy csak tudott, benyitott.
A mosoly azonnal az arcára fagyott, amint meglátta a szürkés lényt a párnán, azzal a kampós valamivel, amivel a mama fülét piszkálta. Apró volt, körülbelül tíz-tizenöt centis, vézna lába akár a kiskanál nyele, bőre fényesen feszült csontjaira, a fejéből pedig csápok, vagy hosszú, kunkorodó fülek álltak ki.
– Nem, nem, nem… – motyogta Lilla a fejét rázva, mire a manó a lány felé fordult.
Fekete, mandulavágású szeme a feje háromnegyedét elfoglalta, a maradék részen helyezkedett el hegyes orra és vékony szája.
Lilla kezdeti megrökönyödését az a mély meggyőződés váltotta fel, hogy még mindig alszik, ez pedig nem más, mint a húga rajza miatt megelevenedett rémálom.
A manó kinyitotta száját, és az a furcsa, pattogó hang töltötte be a szobát, amit Lilla már korábban is hallott. Az apró lény piszkált valamit Iluska mama fülénél, egy szívdobbanással később pedig kékes fénnyel izzó gömböcske bukkant fel Iluska mama hallójáratnál. Az a valami úgy zümmögött, akár egy dongó. Lilla ledermedt a jelenet bizarrságától, és meredten figyelte, miként gyömöszöli be a lény azt a fénygolyót az apró oldaltáskájába. Amikor végzett, kihúzta azt a hosszú, kampós végű valamit a mama füléből, ami valójában nem egy pálcika volt, hanem a karja, amin úgy tekeregtek hajszálvékony ujjai, akár a földigiliszták.
Lilla sikítani akart, a félelem azonban megbénította. A manó egyre csak őt bámulta, és rideg tekintetétől borzongás futott végig a lány gerince mentén.
– Nem, ez nem a valóság, ez csak egy álom – mormolta Lilla abban reménykedve, hogy ettől egy csapásra szertefoszlik majd a rémkép, de tévedett.
Az apró lény fürgén lepattant az ágyról, és megiramodott felé. Lilla hátrálni kezdett, ám nem volt elég gyors, a manó megragadta a mamuszkáját, aztán felkúszott a lábán, és megkapaszkodott a hálóruhájában.
Lilla toporgott és őrült módjára csapkodott, azonban a lény kikerülte ütéseit, megragadta gallérját, és ismét eltátotta apró száját. A lány fejébe úgy hasított bele a fájdalom, mintha egy éles kés hatolt volna át a koponyáján. Szédülni kezdett, szeme előtt éles fények villóztak. Öklendezve ragadta meg a lény csúszós-ragacsos testét, ám nem tudta lerángatni magáról.
A pattogó hang egyre dallamosabbá vált, kitöltötte a hallójáratát, befúródott agyáig, aztán hirtelen elsötétült előtte minden.


***
Lilla álmatagon pislogott a sötétben. Mellkasa hevesen hullámzott, torka összeszorult, de a tudat, hogy csak egy rémálom volt az egész, megnyugtatta. Remegő karjára támaszkodott, és ülésbe tornázta magát. Az orráig sem látott.
Fölkelt, hogy lemenjen a konyhába egy pohár vízért, amikor talpa a szőnyeg helyett valami darabos dologhoz ért, ami olyan volt, akár a frissen felszántott föld, csak ridegebb. Reflexből visszarántotta a lábát, és még jobban meresztette a szemét. Halvány fénysugár tűnt fel előtte, majd léptek visszhangzottak a távolban. Valaki közeledett felé.
Lilla összehúzta magát, és átölelte karjával a térdét. Szörnyen védtelennek érezte magát. A rettegés alattomos kígyóként tekeredett a nyakára, és préselte össze torkát. Nem tudta, hol van, de az a rémálom, amibe csöppent, láthatóan még nem ért véget.
A fény egyre nagyobb részt hasított ki magának a sötétségből, és ezzel egyidejűleg a léptek is hangosodtak, alig egy szívdobbanással később pedig kirajzolódott Lilla előtt annak a manónak az alakja, aki a nagymamája fülét piszkálta. Egy sárgás-fehéres fénygömb lebegett fölötte, ezúttal azonban a lény nagy volt, legalább akkora, mint ő maga. Hogy mitől nőtt meg hirtelen ekkorára, Lilla nem tudta volna megmondani.
– Mi-mit akarsz? – nyüszítette a lány rémülten. – Hol vagyok?
Annyi kérdés kavargott a fejében, de hirtelen csak ezeket tudta kinyögni.
A manó közelebb hajolt hozzá, majd fölemelte gilisztaszerűen tekergőző ujjait. Lilla szeme kikerekedett, és rettegve szűkölt, de a háta kemény falnak ütközött. Az a valami sarokba szorította. A lány testét rettegés járta át, és olyan erősen préselte össze fogait, hogy az állkapcsa is belesajdult, szemét is inkább lehunyta, csak ne kelljen látnia azt a furcsa arcot. Így várta az elkerülhetetlent.
Az ujjak először a homlokát cirógatták végig, aztán a halántéka felé kúsztak. A hűsítő fuvallathoz hasonló érzés már-már kellemes volt.
– Miért zavartál meg? – hallatszott a vékony, kissé rekedtes hang.
Lilla felnézett. Valóban a manó beszélt hozzá?
– Én…én… nem tudtam, én csak… – fogott bele a magyarázkodásba, és feszengése lassacskán feloldódott, ahogy ráeszmélt, a lény így közelebbről szemügyre véve egyáltalán nem tűnik olyan ijesztőnek.
– Majdnem meggátoltál abban, hogy elvégezzem a munkámat. – Lilla burkolt szemrehányást vélt felfedezni a hangjában.
– Mi a munkád? – kérdezte óvatosan.
– Emlékgyűjtő vagyok – felelte a manó, és kissé hátrébb hajolt, talán azért, hogy Lilla jobban megnézhesse magának.
– Mit csinál egy emlékgyűjtő pontosan? – tudakolta a lány, és lassan kinyújtóztatta lábát.
– Mégis mit gondolsz? Hát emlékeket gyűjt! – A lény rosszalló fintorra húzta a száját. – Te pedig meg akartad akadályozni. Tudod te egyáltalán, mibe avatkoztál?
– Tehát te kavarod meg a nagymama fejét – hasított a lányba a felismerés. – Miattad nem emlékszik semmire rendesen, és nem az Alzheimer miatt! – Vádlón a manó mellkasa felé bökött, és bátorsága egy pillanat alatt visszatért.
– Alzheimer? – ráncolta homlokát a manó. – Őt nem ismerem. Én Manatua vagyok, röviden Manu – emelte fel kezét, és úgy hullámzott mind a hat ujja, akár az óceánmélyi hínárok.
– Manu, a manó – kuncogott a lány.
– Mi az a manó? – tudakolta az emlékgyűjtő.
– Nem érdekes – legyintett Lilla, és fölkelt a fekhelyéről. – Hol vagyunk?
– Gyere! – intett Manu, azzal sarkon fordult.
A fénygömb felettük lebegett, ahogy kiléptek a szobából, és elindultak egy szűk folyosón. Cukorhoz hasonló, szikrázó, fehér szemcsék borították a falat, és édeskés, vanília illat terjengett a levegőben. Összességében véve kellemes helynek tűnt, és a lány gyomrát görcsbe szorító feszengés is sokat enyhült.
– Hová megyünk? – érdeklődött Lilla.
– Meglátod – hangzott a szűkszavú felelet.
Pár perccel később váratlanul kihunyt a fény a fejük felett, és egy pillanatra sötétségbe burkolózott a folyosó, aztán egy lyuk jelent meg előttük, amelyből világosság sugárzott. A rés egyre nagyobbá vált, végül akkora lett, hogy ők is átfértek rajta.
Lilla hunyorogva állt a fényárban, aztán amikor Manu megindult előre, követte őt. Beletelt néhány pillanatba, mire hozzászokott a világossághoz, és az ámulat maga alá temette. A helyiség, ahova az emlékgyűjtő vezette, elképesztő látványt nyújtott. Mintha egy óriási gömb belsejében lettek volna. Négy kristályszerű képződmény, amelyek a középpont felé mutattak, szivárványszínűre bontották a felületükön megtörő sugarakat, és minden irányba szétszórták azokat.
Manu odament az egyikhez, és előhúzta oldaltáskájából azt a kékes gömböt, amit Iluska mama fülkagylójából bányászott ki. Lilla mellé lépett, és megcsodálta a vibrálva kavargó golyóbist. A lány saját magát látta meg benne, de az arca nem tükörkép volt. Hiába bámult tátott szájjal, a golyóbisban levő önmaga szemrehányón félrehúzta az ajkát, és megcsóválta fejét, majd a kép egy röpke pillanat után eltűnt a felszín alatt, mintha soha nem is létezett volna.
A gömböcske megremegett, aztán a kristály egész egyszerűen magába szippantotta. A terem rázkódni kezdett, és az emlék kékes füsttel töltötte meg a fehér ásványt.
– Miért csinálod ezt? Miért lopod el a mama emlékeit? – kérdezte Lilla félig fölháborodva, félig kíváncsian.
– Mert ez a dolgom – felelte Manu, miközben a kristályt bámulta azzal a hatalmas, fekete szemével. – Mi, emlékgyűjtők vigyázunk az időre, és ha nem táplálnánk, megbomlana.
Tehát többen vannak, állapította meg magában a lány, aztán föltette a következő kérdést, ami már a nyelve hegyén volt.
– És azért hoztál ide, hogy ezt megmutasd nekem?
Az emlékgyűjtő a lány felé fordult, és fejét kissé oldalra döntötte, úgy méregette őt.
– Nem akartalak ide hozni – válaszolta. – El akartam venni az emlékeidet, amikor hirtelen visszahívtak ide, te meg velem jöttél. Mielőtt megérkeztünk volna, leváltál rólam, és ezért indultam el, hogy megkeresselek. Vissza kell juttatnom téged valahogyan, csak azt tudnám, hogyan.
– Tehát itt ragadtam? – Lilla hangja macskanyávogáshoz hasonlóan élessé és vékonnyá vált.
– Nem ezt mondtam – fintorgott Manu –, csak azt, hogy meg kell találnunk a módját.
Lilla megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
– Hol van a kijárat? – kérdezte, és lehetőségek után kutatva körbenézett a teremben, azonban nem talált se kaput, se ajtót.
Már azt az egyet sem látta, ahol bejöttek ide.
– Itt nincs kijárat – jelentette ki Manu. – Csupán néhány melléküreg.
– Ezzel máris ki vagyok segítve – dohogta a lány. – De ha nincs kijárat, hogy kerültünk ide?
– Az idő hozott minket.
Lilla homlokráncolva meredt rá. Ez a dolog meghaladta a képességeit.
– Az idő – ismételte, mint egy papagáj, és közben megpróbálta felfogni, amit Manu mondott. – Akkor reménykedjünk benne, hogy az idő vissza is visz minket… vagyis inkább csak engem.
Manu megrántotta a vállát, aztán a négy kristály közé telepedett. Lilla követte a példáját, és leült vele szemben.
– Miért akartad kitörölni az emlékeimet?
– Hogy ne emlékezz rám.
– De a húgom is látott téged, rajzolt is egy képet rólad. Őt nem akartad ártalmatlanítani? – Lilla felháborodva körbenézett. – Vagy talán ő is itt van valahol?
– Nem, nincs itt, és egyébként is, a húgod még fiatal. Neki úgysem hisz senki.
Lilla belátta, hogy Manunak igaza van, így nem firtatta tovább a dolgot.
– Tehát akkor most csak várunk – állapította meg, majd keresztbe fonta karját, és fél szemmel Manura sandított. – Nem a legizgalmasabb időtöltés.
– Főleg nem egy ilyen undok lánnyal, mint amilyen te vagy – morgolódott az emlékgyűjtő.
– Még hogy undok? – kiáltott fel fölháborodva Lilla. – Mióta ismersz? Vagy tíz perce?
– Miért? Talán nem vagy az? – Manu vékony ajka megrándult, és a feje tetején levő kunkori csápok remegni kezdtek. – Akkor ezt figyeld!
Ahhoz a kristályhoz lépett, amelyik korábban felszippantotta a kékes gömböcskét, és hosszú ujjaival végigsimította. Az ásványból fénynyaláb lövellt ki, majd a levegő vibrálni kezdett, és egy homályos emlék derengett fel.
A terem elsötétült, mint a moziban, amikor kezdetét veszi a vetítés, és Lilla kissé hátrébb dőlt, hogy jobban lássa.
A folyosó képe rajzolódott ki a színes forgatagból, majd csoszogó hang ütötte meg a fülét. Iluska mama szemével látja a dolgokat, döbbent rá Lilla, ahogy föntről meredt a virágmintás otthonkára és a kopottas papucsra. A nagyi a nappali felé slattyogott, kezével meg-megérintette a falat, hogy támasztékot keressen.
– Jól van anya, majd később! – hallotta meg saját, ingerült hangját. – Most nem érek rá, különben is, ha annyira akarná, ő is megtanulhatná már végre bekapcsolni a tévét.
Iluska mama megtorpant, és Lilla az emlékképen keresztül bámulta saját, sértődött arcát. A bűntudat úgy marta belsőjét, mintha savat ivott volna.
A kép halványodni kezdett, és egy másik jelent meg helyette. Odakint voltak a kertben, a nap hétágra sütött. Az emlék-Lilla a kerti széken üldögélt könyvébe temetkezve, Iluska mama pedig hol őt, hol ölébe ejtett, inas-májfoltos kezét bámulta.
– Régen én is sokat olvastam – mondta remegő hangon.
– Persze, mami – hagyta rá Lilla azon a „mondj-amit-akarsz-úgysem-érdekel” hangján, és legyintett, mintha csak egy idegesítően zümmögő legyet akart volna elhessegetni.
– Nyáron sok dolgunk volt, akkor nem értünk rá ilyesmire – folytatta Iluska mama. – Kint voltunk a mezőn, és...
– Elhiszem – vágott közbe Lilla, és felpillantott a könyvéből. – Most viszont nyári szünet van, és szeretném befejezni ezt a könyvet, ha viszont folyton belebeszélsz, nem tudok koncentrálni.
Iluska mama csöndben maradt, és újból a kezét kezdte bámulni.
Lilla szégyenkezve sütötte le a szemét. Manunak igaza volt, rettenetesen undoknak tűnik a látottak alapján.
– Elég? – kérdezte az emlékgyűjtő, tekintetével szinte átdöfte őt.
– Igen – morogta Lilla, és már magyarázkodásba kezdett volna, hogy ő nem úgy gondolta, ám Manu ismét megérintette a kristályt, mire a belsejében kavargó füst sötétkékké vált.
– Akkor most hadd mutassak még valamit! – mondta az emlékgyűjtő, mire egy újabb kép jelent meg, színei fakóbbak voltak az előzőnél.
Iluska mama a tükör előtt készülődött. Lenszőke haját kontyba csavarta a feje tetején, és fekete kendőt kötött rá. Arca és keze kevésbé tűnt ráncosnak, karja sem volt olyan vékonyka, mint mostanában. Fekete pamutruhát viselt, amit megigazgatott magán, aztán kilépett a folyosóra. Éles gyermeksírás hasította ketté a csöndet. Iluska mama a konyhába ment, ahol Lilla édesanyja ücsörgött ölében egy kisbabával, és fél kézzel próbálta meg kikanalazni az ebédjét, másikkal a gyermeket rázogatta, hogy csöndben maradjon.
– Gyere a mamihoz, Lillus – nyúlt az asszony a kisded felé, és óvatosan átvette őt. – Hagyd anyukádat enni!
A ringatás megtette hatását, a csecsemő lassacskán abbahagyta a kapálózást, és megnyugodott. Iluska mama kilépett vele a kertbe, és halkan dúdolni kezdett valami rég elfeledett altatót.
Lilla ettől az emléktől még kutyábbul érezte magát. A műsor azonban ezzel még nem ért véget, csak egy pillanatra elsötétült a kép. A következő szívdobbanásával szinkronban éles fény villant, és olyan hangos csattanás rázta meg a termet, hogy a lánynak elakadt a lélegzete.
Sötét volt, valószínűleg éjszaka. Az eső hangosan kopogott a rolón, a szél süvített, aztán kivágódott az ajtó. Iluska mama fölült, és a kislány felé fordult, aki lélekszakadva rohant oda hozzá. A négy-öt éves Lilla olyan volt fehér hálóruhájában, akár egy kísértet.
– Mami! Mami! – sipította félelemtől tágra nyílt szemmel.
– Megijedtél a villámlástól? – kérdezte az asszony, mire ő bólogatott. – Gyere, bújj ide!
A papa még csak föl sem ébredt, csupán egy hangos horkantás kíséretében az oldalára hemperedett, amikor a kislány bemászott közéjük az ágyba. Iluska mama halkan fölnevetett ezen, és átölelte a reszkető Lillát.
Ezután még sok jelenet pergett le a lány szeme előtt: Iluska mama megengedte neki, hogy kikeverje a tésztát, és ő nagyot nevetett minden egyes alkalommal, amikor a nagyi úgy fordította meg a palacsintát, hogy feldobta a levegőbe, aztán a következő emlékképen Lilla biciklizni tanult, nagymamája pedig lélekszakadva loholt utána, hogy elkapja, ha netán elesik.
A végtelennek tűnő részletek felidézték a lányban mindazt, ami már rég feledésbe merült. Nagymamája olyan sokat tett érte, ő pedig egyszer nem mondott köszönetet neki odaadó szeretetéért és gondoskodásért.
Szemét elhomályosították a könnyek, és már csak színes foltokat látott. A bűntudat minden porcikáját átjárta, és ólomsúllyal telepedett mellkasára. Lillának nehezére esett minden egyes lélegzetvétel, halántéka lüktetett a visszafojtott bánattól.
Lopva Manura pillantott, és amikor észrevette, hogy az emlékgyűjtő őt figyeli, gyorsan megdörgölte a szemét.
– Vissza akarok menni – motyogta, és fölállt.
– Csak az idő vihet vissza – felelte Manu rezzenéstelen arccal.
– Bocsánatot kell kérnem tőle – szipogta Lilla, és már nem tudott tovább megálljt parancsolni érzéseinek.
Arcát kezébe temette, könnyei kövér cseppekben törtek elő szeméből, és sós patakként csurogtak le arcán. Megbánta, hogy olyan önző módon és hálátlanul viselkedett. Szégyellte az összes alkalmat, amikor türelmetlen volt nagymamájával, aki a saját érdekét mindig háttérbe szorította, ha Lillának kellett valami.
– Még helyre tudod hozni – jelentette ki Manu, és a szavaiból áradó bizonyosság megérintette Lillát.
Csuklójával letörölgette arcát, és megpróbált mosolyt erőltetni magára, amit az emlékgyűjtő furcsa módon viszonzott is.
Ekkor a négy kristályból földöntúli fény tört elő, mire Manu a terem közepére lökte Lillát, és a nyakába csimpaszkodott. A világosság olyannyira elvakította a lányt, hogy még a saját tenyerét sem látta, amit az arca elé akart kapni.


***
Lilla az ágyában feküdt, csukott szemhéján keresztül narancssárgás fény szűrődött be. Lustán az oldalára fordult, és fél szemmel az éjjeliszekrényen álló órája felé sandított. Nyolc óra múlt tizenhárom perccel.
A lány jólesőn nyújtózkodott, aztán felült. Fejében ködös képek kavarogtak, már megint valami furcsát álmodott, de már nem emlékezett rá. Mellkasát azonban különös érzés feszítette, aminek nem tudta pontosan az okát. Pár percig tűnődött még rajta aztán inkább fölkelt, és átöltözött.
A folyosóra kilépve elindult az egyik irányba. Maga sem tudta, hogy miért, lába a nagymamája szobájához vitte. Lilla egy ideig a küszöbön tipródott, megpróbált rájönni, hogy mit akarhat ott, végül benyitott.
Iluska mama az ágy szélén üldögélt, és előre-hátra hintázott. Valószínűleg megpróbált fölállni, de nem sikerült neki. Lilla szíve összefacsarodott a látványtól. Vajon mióta próbálkozhatott szegény?
– Gyere mama! – mondta neki, és mosolyogva felé nyújtotta a kezét.
– Jaj, gyermekem, de jó, hogy jöttél – sóhajtotta a nagyi, miután talpra segítette.
Lilla mellkasát forróság öntötte el, és gondolkodás nélkül átölelte a mamáját.
– Szeretlek – suttogta a könnyeivel küszködve.
– Én is szeretlek téged, galambom! – paskolta meg ügyetlenül Iluska mama a lány hátát.
– Gyere, menjünk reggelizni. Utána meg kiülhetünk a kertbe, olyan szépen süt a nap, és mesélhetsz majd, amit csak akarsz… mint amikor kicsi voltam, és történeteket találtál ki nekem! Emlékszel rá, mama? – Lilla a nagyi arcát vizsgálta, aki mintha elsőre nem értette volna, hogy mit akar tőle, aztán Iluska vékony szája reszketeg mosolyra húzódott.
– Rendben van, aranyom – egyezett bele bólogatva.
A lány óvatosan átkarolta mamáját, másik kezét a nagyi tenyerébe csúsztatta, és ujjaik összefonódtak. Apró lépésekkel indultak az ajtó felé, ám még mielőtt kiértek volna a folyosóra, Lilla a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Egy pillanatra megtorpant, és oda kapta a fejét. Valami apró, szürke alakot vélt felfedezni a legtávolabbi fal mentén, de csak egy másodpercre látta, így nem volt benne biztos, hogy mi az.
Már lefelé tartottak a lépcsőn, amikor anyukája kilépett a konyhából.
– Láttam valamit a mama szobájában. Lehet, hogy egy egér az – kiáltotta le neki Lilla, mire a húga kirohant a nappaliból.
– Egér? Egér? – sipította izgatottan, egyik kezében papír lebegett, a másikkal meg egy zsírkrétát markolt, azzal hadonászott. – Megnézhetem?
– Sok szerencsét hozzá – válaszolta Lilla, amikor leértek a lépcsőn.
Húga nagy lendülettel a kezébe nyomta a rajzát, és megiramodott fölfelé. Lilla mosolyogva nézett utána, aztán lepillantott a papírra.
Ugyanaz a szürke manó volt, amit előző nap a húga mutogatott mindenkinek. Furcsa kis jószág kunkori csápokkal, hatalmas, mandulavágású szemmel, meg egy bottal a kezében. Nem, gondolta Lilla, az nem egy bot, hanem a karja. Sejtelme sem volt, honnan tudja, de igaznak tűnt.

---------------




































Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:


július 22, 2019

365 haiku - hét 29

by , in
#196
hegyek mögött vagy
onnan kémkedsz utánam
bús naplemente

#197
kanyargós úton
egyenes beszédet hoz
bátor vallomás

#198
kukorékolnak
szívemben az öröklét
rest kakasai

#199
gépeket húz fel
a lélek hogy ne kelljen
gondolkodnia

#200
jéghegyet mozgat
az örökké morajló
fekete mélység

#201
a tömegben is
egyedül áll az ember
ott magányosan


-------------------
Olvasd el a múltheti haikukat is.














Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:


július 15, 2019

365 haiku - hét 28

by , in
#189 
berregő motor 
nem indul a szívem 
nem lehet defekt 

#190 
ha növény lennél 
előbb termőföldé majd  
folyóvá válnék 

#191 
létbogár zümmög 
folyton a függöny mögött 
mindjárt leütik 

#192 
parti nyugalom 
tengeri pihenés de 
jaj elvisz a szél

#193 
gondolataim 
felfogja egy hajlongó 
vidám napernyő 

#194 
csak a szél vinné 
minden bánatom de te 
sárkányt fogsz vele

#195 
reggeli csöndben 
emlékekbe harapok 
mogyorókrémmel 

-----------














Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:
július 15, 2019

A vak nő, aki látott

by , in
Körmöndi Brigitta Tímea könyve.
Fülszöveg:

Egy előkelő család.
Egy magánysziget, ahol a napsütés nem több az éjszakánál.
Egy gyönyörű nő, aki születése óta vak; egy szenvedélyes férfi, aki jóval több annál.
Egy csoda.
Egy titok.
Egy név.
Egy új világ – Fekete Havas, ahol pusztító erők támadnak.
Purgatórium. Hazugságok hazugságok hátán.
Igaz szerelem.
Az igazság.


Szeretem az olyan címeket, amelyekben ellentét szerepel, magam is használtam már (Az ártatlan bűnös), hiszen akaratlanul is kérdéseket ébreszt az olvasóban. Vajon hogyan lát egy vak nő? Igazából, esetleg elvontan kell értelmeznünk a szavakat?

De lássuk először a külsőségeket. A borító komor, a vörös levelek (ezt a könyv megmagyarázza) rossz érzetet keltenek, megalapozzák magának a regénynek a hangulatát. Nekem a betűtípus nem tartozik a kedvenceim közé, és ha belegondolunk, hogy egy e-könyvről van szó, én valamivel nagyobbat választottam volna, hiszen a kis ikonon szinte eltűnik, muszáj rákattintanunk a borítóra. Azonban összességében tetszik, mindig is bejöttek a komor dolgok.


A könyv 95 oldal, ami először meglepett. Megszoktam az 500 oldalakat, és eleinte féltem, hogy inkább novella érzetét fogja kelteni, mint regényét, de szerencsére nem így történt. Egy teljes, kerek, remekül kidolgozott írást kaptunk. Nádasi Krisz lektorálta, ami különösen vonzott, mert szeretem, ahogy dolgozik (és ahogy ír). Ráadásul ez is mutatja, hogy Brigi minőséget akart az olvasó elé tenni, és ezért örök hála.


Meglepett, hogy egy bibliai idézettel kezdünk, és az is, hogy a Biblia többször visszaköszön benne (Béke Fejedelme), nem egy szokványos húzás ebben a formában, de illik Melánia történetébe. A 35 éves szereplő E/1-ben meséli el a cselekményeket, úgy írja le a világát, hogy szinte belesajdul az ember szíve. Megmondom őszintén, hogy vele szenvedtem az olvasás közben, és hogy az első 20 oldal után le kellett tennem a könyvet pihenni. Fájt. Hatással volt rám. Engem 18 éves koromban műtöttek a szememmel, mondhatni nem sok kellett, hogy elveszítsem a látásomat, gondolom ezért is volt rám ekkora hatással. Persze ez igazán jó jel, azt mutatja, hogy Brigi képes a soraival az érzelmekre hatni.


És akkor beszéljünk kicsit a történetről. Egy mindentől óvott, az életét unalmasnak és szenvedősnek tartó vak nő, akinek valamilyen formában megadatik a látás lehetősége. Egy számára teljesen új világba csöppen, ahol nem csak a szerelemre talál rá, hanem hatalmas csatákat kell megvívnia. Ne fegyverforgatós könyvre gondoljatok, hanem igazi belső csatára, amit mi is nap mint nap megvívunk. Nem akarom lelőni benne a fordulatokat, így csak annyit árulok el, hogy a befejezése váratlan, teljesen le van zárva, nem fogod lekaparni a falat mérgedben a homályos utalások miatt.


Ami a legjobban tetszett: leírások.
Halkan megsúgom, hogy sok könyvben átfutom a szememmel a leírásokat, és nem vegyülök el bennük. Nos, ebben a könyvben élveztem a hasonlatokat és a metaforákat, nagyon szépen használja őket az író.

Ami legkevésbé tetszett: a borítón a betűtípus.
Bizony, csak ebbe kötök bele, a könyvben nem találtam olyan hibát, amin különösképpen fennakadtam volna.

Az első bekezdés:
Sorsfordító kalandom egy esős, májusi napon kezdődött. A hegyekből hűvös éjszaka csorgott alá a völgybe, az ágakon a virágszirmok megborzongtak érintésére. Én a házunk tetetőjén üldögéltem, mint lágy zenét hallgattam az esőcseppek ritmikus koppanását. Szerettem elvonulni ide a világ zajától, hogy meséket találjak ki, ábrándokat kergessek.


Köszönöm, hogy megjelenés előtt olvashattam!

-----------------------------

Ismerd meg az írót.
Olvasd el a könyvet.



















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:

július 13, 2019

Varjú száll felettem

by , in

Három már megjelent verseskötetem után végre a kezemben tarthatom a negyediket. Mindegyik kötet egy kicsit más lett, s remélem, hogy ez a jövőben is folytatódik. Az elmúlt három év alatt biztos lépcsőfokokat másztak meg a rímek, s minden egyes nappal formálódnak kicsit.

Eleinte a fájdalom volt a fő témám. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy miért, de ez a legtöbb versíróval (költővel) megesik. Mi így sírjuk ki a kisebb-nagyobb gondjainkat. Persze az olvasónak úgy tűnhet, hogy nem élvezzük az életet, de biztosítalak, hogy ez nem igaz. Csupán a nyafogásainkat vetjük a papírra, majd felszegett fejjel megyünk tovább.

Szerencsére a következő köteteim más irányba is fordultak. A Törpekirályt ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor az a kritika lenne. Tavaly nagyon nagy hatással volt rám az a rengeteg ismeret, amit magamba öntettem a cirkuszokkal, állatkertekkel, delfináriumokkal kapcsolatban, s ez a köteten is erős nyomot hagyott.

Ezután következett egy erős keverés. Az Ötperces emberekben megjelent a szomorúság, és az emberiség figyelmeztetése, miszerint egyre kevesebb idejük maradt arra, hogy jóvá tegyenek mindent. Közben a fájdalom is visszaköszönt a sorokban, ugyanis az évek telnek, de a problémák maradni szoktak. Vagy ha nem maradnak, hát átalakulnak.

Így jutottunk el a negyedik kötetemhez, a Varjú száll felettemhez. Majdnem egyenlő hosszúságú szakaszokra van felosztva, melynek mindegyike egy rövid idézettel és egy színes illusztrációval zárul. Ahogy a témák egymásból bontakoznak ki, úgy a rajzok is, melyeket idén is Kaprinyák Dóra valósított meg. Ebben a kötetben megjelenik az emberek belső harca, ahogy mindenki próbálkozik jobb emberré válni, de az idő mintha győzni akarna felettünk. Nem elég a rengeteg probléma, mi még többet gyártunk, viszont mindig a szemünk előtt fog lobogni a remény.

REMÉNY

Ez a kötet egy kicsit a reményről is szól. Nem is szól, hanem felszólítja az olvasóját, téged. Arra, hogy nem szabad a földön maradni, hanem fel kell ugrani, és rohanni tovább, mert ha nem tesszük meg, akkor az idő gondoskodik róla, hogy többé ne tudjunk haladni.

A kötet újfent 100 oldalas lett, s most először színes grafikával.
Amennyiben szeretnéd támogatni a munkámat, ezen a linken beszerezheted a papírkönyvet:

Ha olvastad, akkor itt küldhetsz visszajelzést:
https://moly.hu/konyvek/diana-soto-varju-szall-felettem

E-könyv jelenleg nem készül a könyvből, bloggereknek PDF-ben tudom felajánlani.

Jó olvasást!
















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:





július 12, 2019

Verspéntek - Ha szemedbe nézek

by , in
Ha szemedbe nézek, mit látok?
Egy régen elveszett világot,
baljós árnyak gyűlő csoportját,
ahogy az éjjelt majd kifosztják.

Ha szemedbe nézek, nem látok
se zöld mezőt, se csúf virágot.
Csak battyogsz a kopott úton át,
veled törött ernyő, s rút kabát.

Ha szemedbe nézek, még látok,
de a pillantásod inkább átok,
fájdalmat szül, s hiába keresnek,
lassan fulladsz, elveszel benne.

Ha szemedbe nézek, mást látok.
Rejtvényeket váltják talányok,
s hiába jön orvos, hogy megnézze,
mindennek marad egy miértje.















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:

My Instagram