Fiona Goldberg - részlet

Az Imádom a könyveket felhívására közös írásba kezdtünk. Nem a könyv lett közös, hanem a szereplő, Fiona Goldberg. Az írók feladata, hogy megörökítsék az utazását. Én Madagaszkárt kaptam helyszínként...



Madagaszkár. Fiona többször átírta a kacskaringós betűket, majd piros hátizsákjába süllyesztette a füzetet. Két átszállás után végre felvillantak a morondavai reptér fényei. Orrát az ablakhoz dugta, de a kövér vízcseppeken kívül csak a hajnali sötétség bámult rá vissza. Most nem érezte idétlennek a piros gumicsizmát, még jó, hogy hallgatott a különös e-mailre.

A földet érést követő tapsvihar után, egyetlen út vezetett a reptér egyszintes épületéig. Az esőkabáton hangosan koppantak az esőcseppek, melyet túlzakatolt a kopott bőrönd négy műanyag kereke. A sorban álló ablakok mellett egyetlen kétszárnyú ajtó várta az érkezőket.

Megszaporázta a lépteit, a többiekhez képest azonban lassúnak érezte magát. Belülről még kisebbnek tűnt minden. Halvány fény járta át a sárgára festett falakat, üresen álltak a kék székek az információs pult mellett, régies szag csapta meg az orrát. Első ránézésre egy alföldi fogadónak tűnt, azonban a rámosolygó fekete hölgy hamar rádöbbentette a valóságra. Megérkezett.
Miután gondosan leellenőrizték a papírjait, az egyenruhát viselő személyzet kellemes utat kívánt. Áldotta a franciákat, amiért pár száz évvel ezelőtt kötelezővé tették ezt a nyelvet. Minden probléma nélkül boldogulhat.

Valamiért nagyobb tömegre számított, így, mikor meglátta az egyetlen embert a bejáratnál egy Fiona Goldberg feliratú táblával a kezében, tétovázott.
Bonjour! köszöntötte a komor arcú férfi.
Fiona már nyitotta a száját, azonban a rá váró úr szó nélkül hátat fordított neki, s kivonult a faajtón. Hümmögve lépett utána, de csak a tócsákkal áztatott parkolóban érte utol. Döbbenten nyugtázta, hogy a be nem mutatkozott sofőrje kérdezés nélkül kiveszi a kezéből a már amúgy is megviselt bőröndjét, majd a nyitott dzsip hátuljába dobja.

Elnézést… szólította meg, ám a fekete férfi már a kocsiban ült. Persze, csak nyugodtan, foglaljon helyet, majd én kipecázom a ruháimat.
Felmászott a platóra, s könyörgött, hogy a majdnem 165 centijével elérje az immár vízben ücsörgő bőröndjét. Miután sikerült a halászat, betette a terepjáró egyetlen ülése elé, s ő is behuppant.

Amikor szeretne, indulhatunk mondta a komor arcnak, s amennyire a vizes esőkabát engedte, kényelembe helyezte magát.

6,6 km a hotelig. Legalábbis a jegyzetei ezt mutatták, ám a tizenöt percnyi folyamatos rázkódás után használható támpont után keresett. Az esőfelhők mintha világosodtak volna, a reggeli fényben megpillantotta az első nádból összetákolt házikókat. Otthon, a számítógép monitorján másképp hatott, mint a valóságban.

Miután nem talált semmi ismerős pontot, előhalászta a telefonját. 2G elérést jelzett, ami elégnek bizonyult arra, hogy újra végigolvassa az üzeneteit.

Tisztelt Fiona Goldberg! A nevem Dr. Antoine Cambier, (www.unilasalle/dr-antoniecambier.com) jó ideje figyelemmel kísérem a munkáját, ezért merészkedem a segítségét kérni. Jelenleg Madagaszkárra tartok a kutatócsoportommal, ugyanis a híres Avenue de Baobab-on réged elfeledett festményekre bukkantunk. Sajnos ennél többet nem áll módomban közölni, amennyiben vállalja az utazást, a lent csatolt számon jelezzen vissza. Az útiköltséget az intézményünk állja.

Üdvözlettel: Dr. Antoine Cambier

ui.: vegyen gumicsizmát.

Emma megpróbálta lebeszélni, ahogy mindig. Végül is azért vannak a legjobb barátok, hogy idegeskedjenek helyettünk.
Eltette a telefont, s kibámult a hajnalba. Az útkereszteződésnél betonútra kanyarodott a terepjáró, elhajtott egy maroknyi kunyhó mellett, s egyenesen siklott előre. Elszáguldottak egy benzinkút mellett, s a civilizáció biztos jelét látva, rögtön jobban érezte magát. A falu után rövid házmentes övezet következett, majd a turistákat kecsegtető boltok és büfék álltak díszsort az óceánig.



A sofőr megállította a járművet.
Fiona várt, de úgy tűnt, innen gyalog kell folytatnia.
Hotel Maeva szűrte ki a fogai között a férfi, és maga elé mutatott.
Nem volt mit tenni, kiszállt, hóna alá kapta a bőröndöt és nekiindult a kisebb tavakat rejtő betonútnak. Áldotta a gumicsizmát, s szeretett volna elbeszélgetni azzal a bizonyos doktorral, aki a huszadik telefonos egyeztetés után sem volt hajlandó többet elárulni. Festmény és régi. Ismeretlen és értékes. Ezt a négy szót hajtogatta, s talán a nagy titkolózásának hála, ő igent mondott. Igaz, a potyaút gondolata sem volt kevésbé visszataszító, s ha festményt nem is fog látni, de legalább néhány makival fotózkodhat.

Mire elérte a hotelt, az eső szitálásra váltott, s mikor fellépett az épület előtti vörös lépcsőfokra, teljesen elállt. A veranda egyszerű falusi hangulatot árasztott magából, amelyen a kecses pálmafák sokat javítottak. A három faajtó nyitva állt előtte. A jobb oldali fölé étterem, a középső fölé hotel, a bal oldali fölé ismét étterem volt kiírva, azonban mind a három egy közös helyiségbe nyílt. A fehér meszelt falak dísztelenül tartották a felső szobák kiugró erkélyeit. 

A bejárati ajtón egy kalapos úr lépett ki cigarettával a kezében.
Fiona! köszöntötte Isten hozta Morondaván! Hogy utazott? Hogyhogy gyalog? Hol a kocsi?
Gondoltam belekóstolok az itteni vendégszeretetbe kontrázott, miközben próbált kevésbé ironikusnak tűnni. A doktor arca meg se rebbent, így vagy bejött az erőltetett mosoly, vagy csak nem érdekelte.
Már vártunk magára, jöjjön, megmutatom a szobáját. Csak nem elázott?

Szótlanul követte a férfit, aki az esős évszak előnyeit magyarázta. A hotel belülről sem tűnt díszesebbnek, de legalább járólapot érzett a talpa alatt. A faszárnyakon átlépve rövid lépcsősoron mentek föl, majd a 12-es számú szoba nyílt meg előtte.
Pakoljon le nyugodtan, a hallban várjuk. Ott minden kérdésére megkapja a választ.
Antoine magára hagyta.

A szoba a folyosóhoz hasonlóan fehérre volt festve, a kétszemélyes ágyat baldachin vette körbe, oldalán kék-két ventilátorral. Kapott mellé egy apró fürdőt, egy karfa nélküli ülőgarnitúrát és egy kerek asztalt. Az ablak a szemközt álló szalmából épült házakra nézett. Széttárta az átlátszó függönyt, s megrökönyödve pillantotta meg a dzsipből kiszálló fekete sofőrt.
Hogy az a harapta el a mondat véget, mikor megcsörrent a telefonja.
Szia, Emma, épp most érkeztem meg a hotelbe … Igen, minden rendben … Nem, még nem beszéltem velük … Persze, hogy hívlak, amint tudok valamit … Jó, jó … Én is téged.

Kipakolta a nedves ruhákat az ágyra, a bőröndöt pedig a zuhanyfülkébe állította. Megszabadult az esőkabáttól, s a hátizsákjával együtt elhagyta a szobát. Kattant mögötte a zár, kivette az ósdi kulcsot, s végigment a már ismerős lépcsőn. A téglából felhúzott pulttal szemben piros-fehér kockás asztalok álltak, melynek a végében egy ötfős csoport reggelizett.

Dr. Cambier kerek arca már messziről boldogságot árasztott, tömzsi karjával maga mellé intette.
Kezdjük egy gyors bemutatkozással. Fiona, ő itt Pierre, az archeológusunk, Noah és jómagam, műkincsszakértők, Diego a biztonsági őr, ő pedig mutatott a fekete férfira , Suhayr Al-Tair, vagy csak Al. Tolmács és sofőr, bár már biztosan ismerik egymást.

Próbálta elismételni magában a neveket, majd bólintott.
Örülök, hogy megismerhetem önöket.
Milyen szép a kiejtése. Talán várja egy francia családtag?
Noah. Fiona a vékony, csontos arcra nézett, melyről sütött a felsőbbrendűség. Megpróbált kevésbé ellenséges mosolyt magára ölteni, de szinte biztosra vette, hogy grimaszolt.
Csak nyelvzseni vágott vissza, s Antoine-hoz fordult. Most már beavathat a részletekbe.

Antoine Pierre-re nézett, aki megköszörülte a torkát, s dörmögő hangon belekezdett.
Ismeri a baobabot?
Csak amennyit a levelezésünk után olvastam róla.
Félórányi autóútra innen van egy baobab út, amelyet az itteniek különösen tisztelnek. Azonban az egyik fa valamilyen oknál fogva, hogy is mondjam, elrohadt.
Fiona épphogy elkapta a tolmács arcán átsuhanó undort. Mi is volt a neve? Pierre újra beszélt, mikor eszébe jutott: Al.
Amikor a baobab kirohad, hatalmas üreg marad a földben, s ott találtunk egy eddig fel nem fedezett sírhelyet.
Fiona szemöldöke az egekbe szökött.
Megismételné?
Tudom, tudom, az én hibám mentette a helyzetet Antoine, még mindig kalapban , de ha szóltam volna, hogy sírhelyekre festett freskókról van szó, akkor nem jött volna.

Fiona nagyot nyelt. Mintha egy csomó akadt volna a torkán. Nem, tényleg nem jött volna. Sőt, még a levelezőlistát is leblokkolja. Még hogy sírhely! Ő? Aki egy európai temetőbe sem hajlandó betenni a lábát, menjen le egy kuruzslóktól nyüzsgő ország földalatti sírjába? Soha.

Madagaszkár híres a freskóiról, s nem mindennap tálal valami újat az ember. A baobab egy szent növény, már az is csoda, hogy a helyiek a közelükbe engednek, úgyhogy muszáj megnéznünk. Szükségünk van magára!
Antoine arca ellágyult, szemében tompán csillogott a remény. Noah gyilkos pillantása elárulta, hogy mennyire nem ért egyet a munkatársával, de nem szólt semmit. Diego csöndben reggelizett tovább, mint biztonsági őr, úgy tűnt, nem izgatja a dolog. Azonban Al egyre őt nézte.

Folyamatosan.

Megállás nélkül.

Megigazította az ölében pihenő hátizsákot. Eddig nem utasított vissza munkát, s az izgalmakat sem utálta.
Kérem, mondjon igent.
Habozott.
Talán, ha minden jól megy…
Antoine újra nyugodtan mosolygott. Előkelő mozdulattal csettintett a pincérnek.
Reggelizzen és indulunk.


------------------------------------------------------------

Olvasd el a készülő regényem készülő fejezetét!








Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:




Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három spanyol szó, amely ellentmond a logikának

Olvasó, ez a bejegyzés neked szól!

Borítóleleplezés, avagy a legújabb könyvem