400 szó a vágyról


Négy fal vesz körbe, csak állnak és várnak. Szürke szemekkel bámulnak, kéz a kézben, s lassan úgy érzem, hogy a lelkembe is belelátnak. Vajon érzik ők is ezt a kínzó vágyat? Szinte hallom, ahogy gondolataik frissen növő fikusszá állnak össze, s hiába futnék, már a lábamon tekeregnek egyre feljebb és feljebb. Pedig nem mozdulnak, s én is csak az ágyon ülök, keresem az ajtót, melyet oly régóta szem elől veszítettem. 

Barátságosan ölel magába a puha dunyha, bájosan dalol, hízelgő szavakkal: mi szeretünk, mi barátaid leszünk, csak aludj, aludj tovább. De még ébren vagyok, nem jöhet szememre álom. A sötétség hazug barátként suttog sorvadó titkokat a fülembe, s mikor csendre vágyok, hangosan kiált. Eddig gyűlölettel gondoltam rá, de már érzem, hogy ő nem fog cserben hagyni, akkor is itt lesz, ha új barátokra lelek egyszer. Vajon léteznek olyanok? 

A lámpafény görnyedő karokkal kap felém, kötelez arra, hogy ránézzek, s mikor végre megteszem, szemembe mar. Ó, kegyetlen világosság, majdnem elfelejtettelek. Nem is olyan régen hű kísérőm voltál, s míg jöttem-mentem az élők között, a te fényed vezetett az útra vissza. Kegyetlen, kanyargós útra, amely a semmibe vezetett. Persze akkor nem láttam a véget, hiába állítottál fel annyi figyelmeztető táblát, én újra és újra szívemet nyitottam feléjük. Legalább nem kell nyitnom többé. 

Ha a magány beszélni tudna, talán nem lennék egyedül. Fejemhez vághatná, hogy igaza volt, én ökör, én makacs, hogy a zuhanás után is az emelkedésre vágyom, csendesség után a barátok szavára. Persze nehéz változni, s úgy igazán, nem is lehet. Most a testem fekszik mozdulatlanul, míg legbelülről, lassan, szét nem marcangolnak a hangok. Halkak, hangosak, hasznosak. Szeretnek. Gyufát tartanak láthatatlan kezükben, s mikor megadóan behunyom a szemem, lobban a tűz. Karcsú lángok csókolják körbe a lelkemet, s minél inkább vágyok a szabadulásra, annál jobban égetnek. Belülről. Megállás nélkül. 

Először a talpamat csiklandozzák, majd halvány tűszúrássá nőnek, a térdkalácsomból esznek, s szívemben találnak nyugalomra, miközben felégették a testemet. Érzem a bőrömön, ahogy bár langyos, de lassan kitör mögüle a forróság. Eltiporják. Mint egy visszafordíthatatlan vulkán, aki élete művére készül, a nagy pusztításra, melynek biztos szenvedés a vége, biztos halál. 

Még emlékszem, mikor magamra hagytak. Csak úgy, be sem jelentették. Miközben egyre távolodtak, hátranéztek, s látták, hogy mennyire szenvedek, majd rezzenéstelen arccal dobtak néhány keserű csontot felém. Azt ígérték, hogy visszajönnek értem. De csak egyszer jöttek. Halkan és gyorsan. Jöttek, majd elvitték az ajtót. Azóta csak a falak maradtak, mint barátok, de nem beszélnek hozzám. Könyörgöm nekik, csak néhány szót kérek cserébe a halálomért. De nem adják meg ezt az örömöt. Így tovább rágom a remény csontjait, hátha egyszer megért valaki.



----------------------------------------------------------------------

Mindenki vágyik valamire. Te mire?
Olvasd el Csendes áldozat c. versemet is.














Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három spanyol szó, amely ellentmond a logikának

Olvasó, ez a bejegyzés neked szól!

Borítóleleplezés, avagy a legújabb könyvem