december 26, 2018

Év végi elemzés, avagy viszlát 2018!

by , in
Milyen közelinek tűnik a január elseje... mintha tegnap lett volna. Tele voltam energiával, ötletekkel, hogy na majd én megmutatom, írok egy csomó könyvet, indulok az összes pályázaton, és végre kikerülök a könyvespolcokra. 

Mekkorát tévedtem!


Szégyenlem bevallani, de talán jobban nem is tudtam volna elhanyagolni az írást. Elég ránézni a régebbi bejegyzésekre, amelyek talán elérik a havi egyet. Persze nem azért, mert már nem érdekel az írás, egyszerűen sokat változott az életem. 

Biztos a tiéd is.


Lassan felnövünk, minden régi barátunk férjhez ment és/vagy babát vár. Dolgozunk, néhányan a munka mellett tanulunk is. Én személy szerint rengeteg mindent csinálok egy nap alatt, s az írásra nem maradt sem erőm, sem kedvem.

Jó, jó, azért írtam egy drámát.


És rettentően büszke vagyok rá. A Csak a bolondok boldogok talán a kedvencem. Egy eldugott formában én is megjelenek benne, mint szereplő, amit az egyik blogger le is leplezett. Élveztem minden betűjét, viszont olyan fájdalmasra sikeredett, hogy azóta sem olvastam el. Mindezek ellenére egyszer érdemes belelapozni, ugyanis nagyon komoly témákat vesz nagyító alá, s még te is magadra fogsz ismerni valamelyik szereplőben.

De ennyi elég is a könyvből. 


Azt hiszem, nyugodtan kimondhatom, hogy megváltoztak a körülményeim. És nem éppen a legjobb irányba, de nem szeretnék panaszkodni. Lehetne sokkal rosszabb is. Azonban a nehezebb pillanatok arra késztetik az embert, hogy elvonuljon, nézze a falat, egyen, filmezzen, kinek mi. Engem arra buzdított, hogy támadjam be az ágyat és aludjak. Volt, hogy három órás sziesztát tartottam egy kellemes csütörtöki napon, és olyan homályos gondolatokkal ébredtem, hogy a nevemet se tudtam volna helyesen leírni. 

Ez a másik... elfelejtettem magyarul.


Sokan tudjátok, hogy majdnem hat éve élek Magyarországon. Mivel a férjem spanyol, a magyar nyelvet volt, hogy hetekig nem használtam. Nyár végén vettem észre, hogy bizony össze-vissza ragozok, sok szóra nem emlékszem. Meg kell mondjam, ez elég kellemetlen érzés, főleg, ha az ember könyveket szeret írni. Akkor döntötten úgy, hogy kicsit hanyagolom a tollat és olvasok. Minden áldott este olvastam és olvastam. Azt hiszem, visszakaptam a szavaimat, de még sokat kell gyakorolnom. 

Nem mentem haza.


Ez az első év, hogy nem látogattam haza. Persze nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem nyílt rá lehetőség. Remélem, hogy jövőre ezt nem kell majd leírnom az évvégi értékelésemnél. 

Új barátokat szereztem.


Képzeljétek, hivatalosan is introvertált vagyok! Mily meglepő, gondolom író társaim 90 százaléka így van ezzel. Tudod, amikor megcsörren a telefonod, és legszívesebben elbújnál az ágy alá. Miért nem lehet a kedves üzenetet írásban elküldeni? Nem, hívni kell. Azóta is le van halkítva a telefonom. Mégis elmondhatom, hogy ebben ez évben kaptam új barátokat. És ez hatalmas szó! Köszönöm.

Elkezdtem festeni.


Halvány emlékeim szerint az iskolában szerettem a rajzórát, de mindig akadt valaki, aki jobb volt nálam. Mégis a nyáron elkezdtem festeni. Nem fogok belőle megélni, viszont lenyugtat és boldoggá tesz. Talán az új kötetembe is kerül belőlük...

Megtanultam élni.


Ez az év megtanított a lazításra. Rájöttem, hogy az idegesség nem old meg semmit, csak a maradék életkedvemet is a szőnyeg alá söpri. Megtanultam örülni a kis dolgoknak, sok apró ajándékkal leptem meg magam. Igaz, most annyi füzetem van, hogy azt se tudom, mit írjak bele, de ez így tökéletes. Az idő túl gyorsan elfolyik.

Jobb ember lettem. 


Ha az írást nem is sikerült úgy gyakorolnom, ahogy elterveztem, megtanultam megbocsátani, bocsánatot kérni, és elmondani valakinek, hogy szeretem. Nem elég csak kigondolni, néha igenis beszélni kell. Azt hiszem, hogy egy kis alázatot is tanultam, persze abból sosem elég, gondolom a 2019 majd folytatja a tanításomat.
Sok tervem van. De figyelni fogok rá, hogy az írás mellett jusson időm élni, és még több füzetet venni.

















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:



november 27, 2018

Csak a bolondok boldogok

by , in

Csupán 24 óra kell ahhoz, hogy a világ a feje tetejére álljon. Pákozdiék elsőre hétköznapi családnak tűnnek. Egy mindent tudni akaró anya, egy fotelbe ragadt apa és egy különleges titkot rejtő testvérpár. Ez a szombat reggel azonban véglegesen megváltoztatja az életüket. Elmegy az áram…
Mit rejt a valóság, ha rákényszerít minket a beszélgetésre? 
Mi történik, ha nem tudunk többé az internet mögött elrejtőzni? 

A dráma 117 oldalon keresztül mutatja be egy család egyetlen napját. Reményeim szerint mindenki valamilyen szinten magára ismer az egyik szereplőben, míg a cselekmény tükröt állít a ma élőknek. 

Eddigi drámáimhoz hasonlóan a Csak a bolondok boldogok is versben íródott, s rímekkel kíséri el olvasóját egy különlegesen bizarr utazásra. 

A borítót Hippeller Henriett tervezte, és a főszereplőt, Pákozdinét ábrázolja, s a dráma elolvasása után rögtön értelmet nyer.

A nyomtatott könyv a kiadó honlapján szerezhető be:

Az e-könyv hamarosan szintén elérhetővé válik.

Molyon már olvashatsz blogger értékeléseket, s várom a te véleményedet is:





















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:


október 28, 2018

Holvolt, holnem

by , in
Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen túl...
Így kezdődtek régen a hazug mesék,
messzi utakon és messzi földeken 
égi varázsba bújtatott bús regék.
Királylányok, hercegek és pásztorok, 
minden csúf béka után bájos szolga.
De a lassú évek csordogálása 
piszkos hordalékukat is elhordta.
Nem kérek én belőlük, nem kell egy sem,
csak a pirkadó nyugalomra vágyom. 
Nekem nem kell ablakból lógó aranyhaj, 
nekem maga az élet a királyom.
Nekem a fájdalom ad koronát,
nekem a mosoly a hervadó rózsa,
nekem csak a békét add vissza, talán 
engedj át néhány órát is dalolva.
Tudd, hogy én csak lassú perceket kérek, 
hogy a holvolt, holnem ne érjen véget.

-------------------------------------------------
Olvasd el Erika vendég novelláját







Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:


október 16, 2018

Tévedtem

by , in
Tévedtem.
Bevallom.
Eldobtam a tollat.
De hiányzik, s nélküle
szívem nem dalolhat.
Nélküle nem vagyok
csak egy szürke árnyék,
nélküle én is a
sötétséggé válnék.
Tévedtem.
Bevallom.
Eldobtam a tollat.
De elfárad a kéz
egy szaladó korban.
Elfárad a lélek,
ha nincs miért küzdeni,
ha nincs mit leírni,
ha nincs mit érteni.
Tévedtem.
Bevallom.
Eldobtam a tollat.
Azt hittem, hogy reményt,
s vele újat hozhat.
Vártam, hogy szabaddá
tegye majd az elmém,
mégsem gondolok másra,
inkább visszavenném.
Tévedtem.
Bevallom.
Eldobtam a tollat.
De most is hiányzik,
s nem vehetek újat.
Megkeresem, nézem,
hogy újra varázsol.
Tévedtem. Bevallom.
De felébred hamvából.


-----------------------------------------------------
Olvasd el ezt a verset














Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:




szeptember 28, 2018

Vendégíró - Bogár Erika

by , in

Köszönöm Diananak a bemutatkozási lehetőséget.  A novella, melynek részlete alább olvasható a 2011. évi Szárnyalás című „Győri Antológiá”-ban jelent meg. A kiadványt évről évre a Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség – melynek tagja vagyok –  adja ki Győr városa, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér, valamint a Palatia Nyomda és Kiadó KFT támogatásával.
Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy 2017-ben a Közösség képviselői átvehették a Győr Művészetéért díjat.
A 2002-ben megjelent antológiában szerepeltem először, akkor még versekkel, aztán hosszabb ideig nem publikáltam. Idei kiadványunk jelenleg még előkészítés alatt áll, novemberben, a Győri Könyvszalonra jelenik meg.
A választásom ebben a bemutatkozóban végül azért esett a Szárnyalás kötetre, mert amellett, hogy újrakezdést jelentett számomra az írás és publikálás terén, az egyik legkedvesebb, Magdaléna című írásom szerepel benne.


Bogár Erika

Magdaléna (részlet)
Egy bevásárlóközpont kávézójában ültek, Del a vízesést nézte. Egy pillanatra mintha fájdalom villant volna a tekintetében. Halk, tépelődő szavait alig lehetett érteni:
– Ahogy a lezúduló víz zuhan alá a mélybe, az a szabadság, az álmodás.
– Ezek szerint fürdött már természetes vízben – állapította meg Magdaléna csodálkozva.
– Igen, odakinn –  a férfi valahova nagyon távolra nézett, mintha a végtelenen túl látná álmai zuhatagát. Magdaléna megsajnálta:
– A víz a medencében csak félméteres, a zuhatag pedig hologram, sajnálom.
Del vállat vont, arca kifejezéstelen lett. Magdaléna apátia közelinek érezte az állapotát. Tapasztalatból tudta, milyen veszélyessé válhatnak az ilyen alakok, ezért folytatta a beszélgetést:
– Mit is mondott ott a hűtőpultnál, mikor a készételeket megmutattam?
– Színes gumi – a férfi vállat vont. – Igazán úgy néznek ki, ne haragudjon. Maga is ezt eszi? Itt ehetne rendes ételt. Nem hiszem, hogy nem tudná megfizetni. Gyümölcsöt, igazi húst, zöldséget. A vadas parkban gyakran ettem szabad tűzön sütött krumplit, sőt néha az erdészek hoztak vadhúst is…
Kicsit felélénkült, és az éjszakai erdőről kezdett mesélni. Képszerűen, szinte költőien.  Magdaléna maga előtt látta a csillagos eget, hallotta a fák széltől susogó lombját, a bagoly huhogását, és más éjjeli állatok neszeit.
Rövid hallgatás után újra faggatni kezdte a férfit:
– Van családja?
– A szüleim.
– Feleség, gyerek?
– Nincs feleségem, és túl sok gyereket láttam meghalni… Akkor hoztak ide először, amikor inhalátort loptam a vadas park gyógyszertárából, egy kisfiúnak. – Del arcán megrándult egy izom. Hátradőlt a széken, karjait  összefonta a mellkasán. Magdaléna világosan értette a testbeszédet, és látta a szemén, hogy bezárkózik. Nem akarta lerohanni. Ő is hátradőlt, és a vízesést nézte.
– Megkaptam az aktája kivonatát… Fiatal volt még, lázadó kamasz… Akkor mindannyian túlzásokba esünk, mert még nem látjuk reálisan az életet… – próbálkozott kicsivel később.
– És maga azt hiszi, hogy már látja? – kérdezte a férfi cinikus hangsúllyal.
– Ismerem a jogaim és a kötelességeim.
Del felsóhajtott.
– Mit akarnak tőlünk?
– Hagyják abba a szabotázsakciókat, Del! Ezzel nem segítenek magukon, nekünk pedig egyértelműen ártanak. A földvédők nagy része hasznos tagja lehetne a társadalomnak.
– Igen?! – a férfi tekintete dühösen villant, de aztán szinte súgva kérdezte: – Mire használnának bennünket, azon kívül, amire most?
Magdaléna meghökkent.
– Nem értem, Del. Ön évekkel ezelőtt önként vállalta, hogy részt vesz néhány kísérletben, és ezért elengedték a büntetése nagy részét.
– Igen – bólintott kimérten a férfi.
– Úgy gondolja, hogy valaki nem volt korrekt Önnel szemben?
Látszott, hogy Del uralkodni próbál magán, de a tekintete újra elárulta. Magdaléna kihasználta pillanatnyi megingását, az asztal szélére támasztva a kezét, kissé előre hajolt.
– Láttam a tesztjeit, átlagon felüli az intelligenciája.
– Talán ezért nem maradtam itt eddig. – Del újra a gúny páncélja mögé bújt. Az első páciens volt, akinél Magdaléna képtelen volt irányítani a beszélgetést. Mintha a férfi pontosan tisztában lett volna ezzel, nyugodt hangon beszélni kezdett:
– A biztonságos városok csak tovább melegítik a Föld légkörét, az édesvíz pedig egyre kevesebb… Már a XXI. század elején nyilvánvalóvá vált, hogy az embernek újra kapcsolatot kell teremtenie a természettel, hiszen a Föld segítségért kiált. De sokan még most sem képesek ezt megérteni, pedig hamarosan már késő lesz.
– Ezek idejét múlt gondolatok. A Kék Város és a többi elszigetelt oázis jelentik az egyetlen reményt az életben maradásra! – tört ki Magdaléna.
– Ha rajtam múlik, mutatok Önnek egy igazi oázist. – Del arcán különös mosoly jelent meg, közben kinyúlt és megsimogatta Magdaléna kezét. A nő zavartan bámulta a férfi napbarnított ujjait.
– Maga szeretne családot, gyerekeket? – kérdezte aztán Del hirtelen.
– Én kisbabát várok, Del. – Magdaléna megrettenve kapta a szája elé a kezét, és hátradőlt a fotelben.
– Micsoda? – Del is visszahúzódott.
Néhány pillanatig mindketten hallgattak. Aztán mintha már nem is tudná, miért van ott, Magdaléna kiöntötte a szívét:
– Anyám harmadosztályú tiszt volt. A jó képességű gyerekeknek kiváltságok járnak, de ő az alacsony beosztása miatt nem adhatott meg nekem mindent, ezért bekerültem a rendszerbe. A szerencsésebb gyerekek akár tíz-tizenöt éves korukig is az anyjukkal maradhatnak. Én már ma is elég komoly pozícióban vagyok ahhoz, hogy jó sokáig együtt maradhassunk.
– És az apa?
– Egy gyermeknek semmi szüksége arra, hogy két ember testi vonzalomra épülő, bonyolult kapcsolata akadályozza a fejlődésben, és károsan befolyásolja a jövőjét. – Magdaléna újra a vízesést nézte.
Del követte a tekintetét, lágy hangon szólalt meg:
– Azt hiszem, mi sosem fogunk egyetérteni, de a vízesést legalább mindketten szeretjük. Maga segít nekem eligazodni ebben a világban, cserébe elviszem egy oázisba.
– Ha a chip alapján megtalálják, azonnal megölik, Del.
– Ne féljen! Van egy barátom, aki képes átállítani a rendszert. Senki nem fogja észrevenni, hogy elhagytam a várost.
– Ezt a rendszert nem lehet átállítani, Del. Itt nőttem fel, sosem tapasztaltam egyetlen műszaki hibát sem.
A férfi mosolygott.
– Néha vannak csodák, de ha mégsem… Cserébe a kis kalandért, teljesítené az utolsó kívánságom?
Magdaléna megrökönyödve nézett rá. Del rendületlenül folytatta:
– Nem akarom, hogy a hamvaimat egy fémkazettában őrizzék lenn a város mélyén, ahogy a nagyapámét. Vigyen ki innen.
Magdaléna képtelen volt válaszolni…


--------------------------------------------

Bogár Erika blogja itt olvasható.


















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:








augusztus 19, 2018

Miért pont Pákozdi?

by , in
Egy könyv megírásánál hatalmas szerepet kap a karakter, s valljuk be, fontos a névválasztás. (Itt egy cikk erről) Lehet izgalmas figura a főhősünk, nem biztos, hogy Tóth Lajosnak kell elkeresztelnünk. 


Eddig történelmi drámákon dolgoztam, így a nevek adottak voltak (Az ártalmatlan bűnös, Az akasztott király). A Csak a bolondok boldogok című művem azonban modern korban játszódik, ráadásul Magyarországon. A megszokottól eltérően csak a vezetéknév érdekelt.

Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Pákozdi lesz.

Amikor az előolvasóm megkapta a kezdő oldalakat, gyorsan jött a válasz. "Honnan jött a Pákozdi? Elég hülyén hangzik." Persze, azóta ő is megszerette.



S hogy honnan jött ez a név? Most elmesélem. 
Nyolcadikos voltam, rajongtam az irodalomért (már akkor). Szerettem résztvenni az összes versenyen, de csak kisebb sikereket értem el. Jelentkeztem egy vers- és mesemondó versenyre két osztálytársammal együtt. Már nem emlékszem, hogy verset vagy mesét mondtam-e, de arra igen, hogy az osztálytársam nyert egy díjat. Sosem jöttünk ki túl jól, s a mai napig emlékszem, hogyan kezdődött az ő meséje:
Pákozdiné asszony egyszerű ember volt...



Egy bugyuta kis mese volt egy falusi család bolondságairól. De nyert. Majd a név belém égett. Aztán annyiszor felidéztem magamban az évek alatt, hogy lassan megkedveltem.

Így született meg a főszereplőm, Pákozdiné.

Vajon milyen keresztnevet kapott Pákozdiné? Egyáltalán megjelenik a könyvben? 
Megtudhatod, ha...





elolvasod!
------------------------------------------------------









Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:






augusztus 15, 2018

Borítóleleplezés, avagy a legújabb könyvem

by , in

Egy hónap. Ennyit terveztem a pihenésre szánni. Na, de nem hazudok, hiszen éppen, hogy csak azt nem csináltam. Viszont ezek alatt a hetek alatt elkészült a legújabb könyvem.

…Dobpergés…

Legújabb drámám (igen, ez is verses) a Csak a bolondok boldogok címet viseli, s ehhez illően bemutatja a boldogság és a bolondság közötti vékony határt.



Ma mi tesz Téged boldoggá? Beszerezted a legújabb Iphone X-et? Esetleg már a Samsung Note 9-re gyűjtöd a zsebpénzt? Talán autót szeretnél, talán csak befejezni az egyetemet. Sokan ruhát kívánnak, (én sok táskát), mások az élelemnek is örülnek.

Ez a könyv azonban a családról szól…

Van benne anyuka, apuka és gyerekek. Egyszerű emberek, panelben laknak, dolgozni járnak. A fiatalok érettségi előtt állnak, a kirepülésről álmodnak. Özvegy papát is magukhoz veszik, hiszen a család a legfontosabb, meg amúgy sincs pénz öregek otthonára.

Pont, mint bármelyikünk. Akár te is lehetnél az egyik szereplő.

A furcsaságok azonban már a könyv legelején szembetűnnek. Például a főszereplő (anyuka) egyszerűen Pákozdiné. Semmi becézés, semmi tegezés, az olvasó, Te, Pákozdinéként ismered meg. Ugyanez a helyzet Pákozdi úrral. Hogy miért? Az majd egy másik bejegyzés története…



Tehát Pákozdiné és Pákozdi úr két gyermeket nevelnek, Elemért és Szandit. Hol dolgoznak, hol tévéznek, hol az Észbukot lesik. Tipikus, nem? A lájkok alapján bemérhetők a gyerekek, otthon úgy sem marad idő a beszélgetésre. Azonban mindegyik szereplőnk tartogat valami meglepetést, mindenki egy apró titkot dédelget az internet okozta némaságban.

Az életük nem is borul fel egészen szombat reggelig. A műszaknak vége, iskola nincs, kezdődnek a kedvenc műsorok, de hirtelen elmegy az áram! S nem néhány percre… 24 órára!

Csak ennyi kell, hogy az életük fenekestől felforduljon.

A borító Hippeller Henriett munkája.
















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:



június 18, 2018

Zárva

by , in
Mindenkinek köszönöm az olvasást, kicsit félrevonulok.
Jövő hónapban jelentkezem.


június 04, 2018

Csak a bolondok boldogok

by , in
Legújabb versesdrámám a célegyenesben. 
Pákozdiné, mint unatkozó családanya terelgeti Észbuk-rajongó gyermekeit, s azt hiszi, hogy a képek 'lájkolása' felér az anyai szeretet kimutatásával...

Pákozdi úr igazi családapa. A tévé mellett csak a hasa érdekli igazán, szürke hétköznapjait felemészti a munka, és a menekülés az após elől...

Papa nem foglalkozik mással, csak az osztogatással. Osztja a lányát, a vejét, de főleg a vejét. Ő még a múltban él, s emlékszik a régi szép időkre...

Szandi és Elemér, két testvér, akikben annyi közös lapul, hogy a közös titok akár valakinek az életébe is kerülhet...

Emellé pedig 24 óra.

24 óra áram nélkül.


Felkeltette az érdeklődésedet?













Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:




május 21, 2018

Emlékszel még?

by , in

Mondd, emlékszel még a nagy szavakra?
Az elszökött álmokra a tegnapba,
fogcsikorgató évek seregére?
Emlékszel még, hogy mindez megérte?

A kullogó, gyerekszívű páragőz,
a tettek, hogy egy életet legyőzz.
Végtelen utazásra a világban,
szavakba rejtett gyöngyöző hiányban.
A szeretetre éhes lelkekre,
kezembe olvadó ráncos kezedre.
Illatos virágra a rét elején,
a homályos szobában te meg én.
Törött csendre a temető kapuján,
első csókunkra azon a délután.

Mondd, emlékszel még a nagy szavakra?
Az elszökött álmokra a tegnapba,
fogcsikorgató évek seregére?
Emlékszel még, hogy mindez megérte?

----------------------------------------------------------------

Olvasd el Holdról készült szonettemet is!









Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:




május 14, 2018

Fiona Goldberg - részlet

by , in
Az Imádom a könyveket felhívására közös írásba kezdtünk. Nem a könyv lett közös, hanem a szereplő, Fiona Goldberg. Az írók feladata, hogy megörökítsék az utazását. Én Madagaszkárt kaptam helyszínként...



Madagaszkár. Fiona többször átírta a kacskaringós betűket, majd piros hátizsákjába süllyesztette a füzetet. Két átszállás után végre felvillantak a morondavai reptér fényei. Orrát az ablakhoz dugta, de a kövér vízcseppeken kívül csak a hajnali sötétség bámult rá vissza. Most nem érezte idétlennek a piros gumicsizmát, még jó, hogy hallgatott a különös e-mailre.

A földet érést követő tapsvihar után, egyetlen út vezetett a reptér egyszintes épületéig. Az esőkabáton hangosan koppantak az esőcseppek, melyet túlzakatolt a kopott bőrönd négy műanyag kereke. A sorban álló ablakok mellett egyetlen kétszárnyú ajtó várta az érkezőket.

Megszaporázta a lépteit, a többiekhez képest azonban lassúnak érezte magát. Belülről még kisebbnek tűnt minden. Halvány fény járta át a sárgára festett falakat, üresen álltak a kék székek az információs pult mellett, régies szag csapta meg az orrát. Első ránézésre egy alföldi fogadónak tűnt, azonban a rámosolygó fekete hölgy hamar rádöbbentette a valóságra. Megérkezett.
Miután gondosan leellenőrizték a papírjait, az egyenruhát viselő személyzet kellemes utat kívánt. Áldotta a franciákat, amiért pár száz évvel ezelőtt kötelezővé tették ezt a nyelvet. Minden probléma nélkül boldogulhat.

Valamiért nagyobb tömegre számított, így, mikor meglátta az egyetlen embert a bejáratnál egy Fiona Goldberg feliratú táblával a kezében, tétovázott.
Bonjour! köszöntötte a komor arcú férfi.
Fiona már nyitotta a száját, azonban a rá váró úr szó nélkül hátat fordított neki, s kivonult a faajtón. Hümmögve lépett utána, de csak a tócsákkal áztatott parkolóban érte utol. Döbbenten nyugtázta, hogy a be nem mutatkozott sofőrje kérdezés nélkül kiveszi a kezéből a már amúgy is megviselt bőröndjét, majd a nyitott dzsip hátuljába dobja.

Elnézést… szólította meg, ám a fekete férfi már a kocsiban ült. Persze, csak nyugodtan, foglaljon helyet, majd én kipecázom a ruháimat.
Felmászott a platóra, s könyörgött, hogy a majdnem 165 centijével elérje az immár vízben ücsörgő bőröndjét. Miután sikerült a halászat, betette a terepjáró egyetlen ülése elé, s ő is behuppant.

Amikor szeretne, indulhatunk mondta a komor arcnak, s amennyire a vizes esőkabát engedte, kényelembe helyezte magát.

6,6 km a hotelig. Legalábbis a jegyzetei ezt mutatták, ám a tizenöt percnyi folyamatos rázkódás után használható támpont után keresett. Az esőfelhők mintha világosodtak volna, a reggeli fényben megpillantotta az első nádból összetákolt házikókat. Otthon, a számítógép monitorján másképp hatott, mint a valóságban.

Miután nem talált semmi ismerős pontot, előhalászta a telefonját. 2G elérést jelzett, ami elégnek bizonyult arra, hogy újra végigolvassa az üzeneteit.

Tisztelt Fiona Goldberg! A nevem Dr. Antoine Cambier, (www.unilasalle/dr-antoniecambier.com) jó ideje figyelemmel kísérem a munkáját, ezért merészkedem a segítségét kérni. Jelenleg Madagaszkárra tartok a kutatócsoportommal, ugyanis a híres Avenue de Baobab-on réged elfeledett festményekre bukkantunk. Sajnos ennél többet nem áll módomban közölni, amennyiben vállalja az utazást, a lent csatolt számon jelezzen vissza. Az útiköltséget az intézményünk állja.

Üdvözlettel: Dr. Antoine Cambier

ui.: vegyen gumicsizmát.

Emma megpróbálta lebeszélni, ahogy mindig. Végül is azért vannak a legjobb barátok, hogy idegeskedjenek helyettünk.
Eltette a telefont, s kibámult a hajnalba. Az útkereszteződésnél betonútra kanyarodott a terepjáró, elhajtott egy maroknyi kunyhó mellett, s egyenesen siklott előre. Elszáguldottak egy benzinkút mellett, s a civilizáció biztos jelét látva, rögtön jobban érezte magát. A falu után rövid házmentes övezet következett, majd a turistákat kecsegtető boltok és büfék álltak díszsort az óceánig.



A sofőr megállította a járművet.
Fiona várt, de úgy tűnt, innen gyalog kell folytatnia.
Hotel Maeva szűrte ki a fogai között a férfi, és maga elé mutatott.
Nem volt mit tenni, kiszállt, hóna alá kapta a bőröndöt és nekiindult a kisebb tavakat rejtő betonútnak. Áldotta a gumicsizmát, s szeretett volna elbeszélgetni azzal a bizonyos doktorral, aki a huszadik telefonos egyeztetés után sem volt hajlandó többet elárulni. Festmény és régi. Ismeretlen és értékes. Ezt a négy szót hajtogatta, s talán a nagy titkolózásának hála, ő igent mondott. Igaz, a potyaút gondolata sem volt kevésbé visszataszító, s ha festményt nem is fog látni, de legalább néhány makival fotózkodhat.

Mire elérte a hotelt, az eső szitálásra váltott, s mikor fellépett az épület előtti vörös lépcsőfokra, teljesen elállt. A veranda egyszerű falusi hangulatot árasztott magából, amelyen a kecses pálmafák sokat javítottak. A három faajtó nyitva állt előtte. A jobb oldali fölé étterem, a középső fölé hotel, a bal oldali fölé ismét étterem volt kiírva, azonban mind a három egy közös helyiségbe nyílt. A fehér meszelt falak dísztelenül tartották a felső szobák kiugró erkélyeit. 

A bejárati ajtón egy kalapos úr lépett ki cigarettával a kezében.
Fiona! köszöntötte Isten hozta Morondaván! Hogy utazott? Hogyhogy gyalog? Hol a kocsi?
Gondoltam belekóstolok az itteni vendégszeretetbe kontrázott, miközben próbált kevésbé ironikusnak tűnni. A doktor arca meg se rebbent, így vagy bejött az erőltetett mosoly, vagy csak nem érdekelte.
Már vártunk magára, jöjjön, megmutatom a szobáját. Csak nem elázott?

Szótlanul követte a férfit, aki az esős évszak előnyeit magyarázta. A hotel belülről sem tűnt díszesebbnek, de legalább járólapot érzett a talpa alatt. A faszárnyakon átlépve rövid lépcsősoron mentek föl, majd a 12-es számú szoba nyílt meg előtte.
Pakoljon le nyugodtan, a hallban várjuk. Ott minden kérdésére megkapja a választ.
Antoine magára hagyta.

A szoba a folyosóhoz hasonlóan fehérre volt festve, a kétszemélyes ágyat baldachin vette körbe, oldalán kék-két ventilátorral. Kapott mellé egy apró fürdőt, egy karfa nélküli ülőgarnitúrát és egy kerek asztalt. Az ablak a szemközt álló szalmából épült házakra nézett. Széttárta az átlátszó függönyt, s megrökönyödve pillantotta meg a dzsipből kiszálló fekete sofőrt.
Hogy az a harapta el a mondat véget, mikor megcsörrent a telefonja.
Szia, Emma, épp most érkeztem meg a hotelbe … Igen, minden rendben … Nem, még nem beszéltem velük … Persze, hogy hívlak, amint tudok valamit … Jó, jó … Én is téged.

Kipakolta a nedves ruhákat az ágyra, a bőröndöt pedig a zuhanyfülkébe állította. Megszabadult az esőkabáttól, s a hátizsákjával együtt elhagyta a szobát. Kattant mögötte a zár, kivette az ósdi kulcsot, s végigment a már ismerős lépcsőn. A téglából felhúzott pulttal szemben piros-fehér kockás asztalok álltak, melynek a végében egy ötfős csoport reggelizett.

Dr. Cambier kerek arca már messziről boldogságot árasztott, tömzsi karjával maga mellé intette.
Kezdjük egy gyors bemutatkozással. Fiona, ő itt Pierre, az archeológusunk, Noah és jómagam, műkincsszakértők, Diego a biztonsági őr, ő pedig mutatott a fekete férfira , Suhayr Al-Tair, vagy csak Al. Tolmács és sofőr, bár már biztosan ismerik egymást.

Próbálta elismételni magában a neveket, majd bólintott.
Örülök, hogy megismerhetem önöket.
Milyen szép a kiejtése. Talán várja egy francia családtag?
Noah. Fiona a vékony, csontos arcra nézett, melyről sütött a felsőbbrendűség. Megpróbált kevésbé ellenséges mosolyt magára ölteni, de szinte biztosra vette, hogy grimaszolt.
Csak nyelvzseni vágott vissza, s Antoine-hoz fordult. Most már beavathat a részletekbe.

Antoine Pierre-re nézett, aki megköszörülte a torkát, s dörmögő hangon belekezdett.
Ismeri a baobabot?
Csak amennyit a levelezésünk után olvastam róla.
Félórányi autóútra innen van egy baobab út, amelyet az itteniek különösen tisztelnek. Azonban az egyik fa valamilyen oknál fogva, hogy is mondjam, elrohadt.
Fiona épphogy elkapta a tolmács arcán átsuhanó undort. Mi is volt a neve? Pierre újra beszélt, mikor eszébe jutott: Al.
Amikor a baobab kirohad, hatalmas üreg marad a földben, s ott találtunk egy eddig fel nem fedezett sírhelyet.
Fiona szemöldöke az egekbe szökött.
Megismételné?
Tudom, tudom, az én hibám mentette a helyzetet Antoine, még mindig kalapban , de ha szóltam volna, hogy sírhelyekre festett freskókról van szó, akkor nem jött volna.

Fiona nagyot nyelt. Mintha egy csomó akadt volna a torkán. Nem, tényleg nem jött volna. Sőt, még a levelezőlistát is leblokkolja. Még hogy sírhely! Ő? Aki egy európai temetőbe sem hajlandó betenni a lábát, menjen le egy kuruzslóktól nyüzsgő ország földalatti sírjába? Soha.

Madagaszkár híres a freskóiról, s nem mindennap tálal valami újat az ember. A baobab egy szent növény, már az is csoda, hogy a helyiek a közelükbe engednek, úgyhogy muszáj megnéznünk. Szükségünk van magára!
Antoine arca ellágyult, szemében tompán csillogott a remény. Noah gyilkos pillantása elárulta, hogy mennyire nem ért egyet a munkatársával, de nem szólt semmit. Diego csöndben reggelizett tovább, mint biztonsági őr, úgy tűnt, nem izgatja a dolog. Azonban Al egyre őt nézte.

Folyamatosan.

Megállás nélkül.

Megigazította az ölében pihenő hátizsákot. Eddig nem utasított vissza munkát, s az izgalmakat sem utálta.
Kérem, mondjon igent.
Habozott.
Talán, ha minden jól megy…
Antoine újra nyugodtan mosolygott. Előkelő mozdulattal csettintett a pincérnek.
Reggelizzen és indulunk.


------------------------------------------------------------

Olvasd el a készülő regényem készülő fejezetét!








Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveimből:




My Instagram