Olvasó, ez a bejegyzés neked szól!

2017 szeptemberében megváltozott valami. Azt hittem, hogy kiégtem, hogy kifakult a tollam. Ki akartam tépni a szívembe bevésett oldalakat, elfelejteni az írást és: élni. Legalábbis szerintük élni.

Kaptam egy olyan megjegyzést, miszerint egy buborékból látom a világot, s azért választok történelmi témájú drámákat, mert üres az életem. Unalmas. A véleményező nem a szemembe mondta ezeket, csak úgy másodkézből jutott el hozzám az információ, de még így is ütött. 

Vajon igaza van?
Nekem nincs saját témám?
Nekem a történelemből kell „kikukáznom” mások életét, miközben a négy fal között ülök?
Tudtom nélkül is, de a padlóra kerültem. Fel sem fogtam, csak lassan abbahagytam az írást. Magamra erőltettem néhány verset, de úgymond elvonultam pihenni. Az oldalamat naponta frissítettem, de ez egyre jobban vált teherré, mint élvezetté. Többször gondoltam rá, hogy csak úgy kitörlöm, majd kilépek az internetes életből. S azóta úgy érzem magam, mint egy hervadó virág. Csinálom a dolgom, aztán filmet nézek, olvasok valamit, miközben folyamatosan jönnek a gondolatok: na ezt én nem így írtam volna, hú de unalmas, bárcsak a sajátomat írhatnám.


Ekkor villant fel előttem. Hiszen nekem is van sajátom! Csak nem osztottam meg a nagyvilággal. Nekem is vannak olyan ötleteim, amelyek nem köthetőek a történelemhez, hanem az én képzeletem szüleményei. Csak az enyémek.

Felbuzdultam.
Tollat ragadtam, s leírtam négy egész oldalt. 

Elővettem a régi írásomat, hogy összehasonlítsam vele, s meglepetésemre gyönyörűen kiegészítették egymást. Nem volt a régi sem rossz, csak kellett bele még egy kis én, még egy kis szív, lélek. 
Boldog voltam.

Újra kedvem lett a közösségi életben részt venni, hiszen számomra ez az egyetlen út ahhoz, hogy valaki el tudja olvasni, amit írok. De elfelejtettem, hogy mindenkinek szüksége van a támogatásra. Hogy álljon mögötte valaki, aki akkor is buzdítja, amikor már fel akarná adni. Aki lök rajta egyet, ha kell felpofozza, de még akkor sem engedi, hogy feladja.

Mindig azt hittem, hogy erős vagyok. Engem aztán semmi és senki nem gátolhat az írásban. De tévedtem. Mellőlem jöttek a negatív megjegyzések, a nevetséges mosolyok, a legyintések. Lassan ivódtak belém, nem azonnal öltek. Fokozatosan fertőztek meg, s egyre hangosabban mondták: minek írsz bolond, úgy sem érdekel senkit. Elhittem neki.

Ezért született meg ez a bejegyzés. 

Minden rokont, barátot, nem barátot, akiknek a közelükben író, költő alkot, akár titokban, akár hivatalosan. Ez a bejegyzés nektek szól, olvasóknak. Nagy a hatalmatok! Nem kell, hogy mindenre bólogassatok, de ne mondjátok azt valamire, hogy szar. Másnak biztos tetszene, de ha elveszitek az író kedvét a munkától, akkor nem fogja folytatni. Előbb vagy utóbb leteszi a tollat.

Ha nem értitek, hogy a barátotok, családtagotok miért akarja a gépet bújni, miért beszél olyan boldogan egy vacak karakteréről a könyvből, akkor, kérlek, csak hallgassátok végig. 
Biztassátok, hogy folytassa. 
Ne vegyétek el tőle az esélyét annak, hogy rátaláljon önmagára. 
Ő a szívét, lelkét beletette azokba a sorokba, s át szeretné adni a nagyvilágnak. Ha már a szomszéd szobából nevetésbe ütközik, akkor mire várjon később? Ki fog mellé állni, amikor az olvasók húzzák le az írását? Ki fog neki segíteni, hogy vegye észre a pozitív kommenteket, hogy tudjon tanulni a segítségből, hogy ne foglalkozzon az irigy emberekkel? Honnan fogja tudni, hogy mi a segítség és mi a kötözködés?

Ne vedd el tőle azt a kicsi darabot, amit meg mer osztani veled! Mert minden sorában ott lapul egy darab önmagából.

----------------------------------------------------------------------------

Ha nem tudsz építően beszélni, akkor jobb, ha nem is mondasz semmit. Hallgatni arany.











Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:











Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három spanyol szó, amely ellentmond a logikának

Hogyan írjunk ebookot? - formázás