Temetői hangok

Mondd, te sárga ruhába bújt virág, 
látod-e a bársony ég felhőit?
A magasban szárnyalók bizony az
örök lehetetlent is legyőzik. 


Fűszálak keringőjét hordja a szél, 
a tücsök lágy hegedűjén mesél, 
táncra perdülnek a szöcske lábak, 
ellenállnak a hosszú utazásnak. 


Páragőzt suttog a növő hajnal,
elszenderednek álmos csillagok.
Magasba emelik koronájuk a tölgyek, 
bizakodva várják a holnapot.


Mint gyöngy cseppen a reggeli pára, 
megsimít, szirmaimra vigyázva, 
lassan ér el a langyos napsugár, 
s tovatűnik az édes illatár.  


Betondarabok piszkítják a zöldet, 
belefűzték őket az avarba.
Nemsokára levelem hullatom, 
hogy szürkeségüket eltakarja. 


Semmiből kinövő kősziklákat látok, 
kopott szépségükre én vigyázok. 
Életről s utazásról mesélnek, 
sorsokról, melyek itt véget érnek. 


Suttogásuk nem jut el fülemig, 
csak a harangot verik szüntelen. 
Törzsembe kapaszkodik a gyerekszív,
árnyékom a sötétlő védelem. 


Könnycseppjük az én földembe hullik,
létezésük titkát akarják tudni,
sírásuk, mint az öntöző patak
megnöveszt, hogy leszakajthassanak. 



Mondd, te sárga ruhába bújt virág, 
látod-e az alant fekvő embert?


Látom én, s együtt köszöntjük majd,
mikor hosszú álmából végre felkelt.













Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nádasi Krisz - Hogyan írjunk könyvet?

Magánkiadás?

Az akasztott király (részlet)