Isten hozott

1.
Tiszta ágyon feküdt, a szobába friss virágok illata szökött be a folyosóról. Nevetést hallott, gyereksírást, mire összeszorult a torka. Alhasi fájdalmai erősödtek, rémültem nézett a nyitott ajtó felé. Ruhája a mellette álldogáló széken hevert, csak fel kell kelnie, belebújni és szaladni.
Megpróbált felülni, de a fájdalom visszalökte az ágyra. Nagyokat sóhajtott és elképzelte, hogy valaki ott ül mellette, kócos haját simítja s kellemes hangon duruzsol a fülébe. Valaki szorosan fogja a kezét és biztosítja róla, hogy ma minden rendben lesz.

Ne áltasd magad!

Lenyelte a feltörő könnyeit és mocorogni kezdett. Egy fehér ruhás nővér jelent meg az ajtóban, szó nélkül besietett, megnézte a gépeket és hamis mosolyt küldött felé. Kirohant. Nesztelenül lépett a folyosóra, puhatalpú papucsa könnyedén szelte a járólap-tengert.
Felnyögött, amikor újabb fájdalomhullám érte el a testét. Erőtlenül végignézett magán és elöntötte az undor. A vékony takaró barátságtalanul gömbölyödött, legszívesebben lecsatolta volna magáról.

Ha megtartod, akkor magadra maradsz!

Megtartotta. Magára maradt. Eleinte reménykedett benne, hogy a kemény szavak érző lelket rejtenek maguk mögött, de gyorsan rájött a valóságra. Ő rúgta ki elsőnek, de nem utolsónak. Mikor már nem titkolhatta tovább várandóságát, az utcára került. Talán akkor gondolt először az abortuszra, átvillant a gondolatain, hogy hibásan cselekedett. A gyermek az felelősség.
A fájdalom erősítést hívott katonatársai között és ágyúkkal kezdték bombázni. Felsikoltott. A folyosón közeledő lépteket hallott, majd egy szőke hajú hölgy nézett be hozzá, s azonnal eltűnt. Szólni akart neki, ordított volna, de minden erejét összeszedte, hogy ne essen le az ágyról.

A szenvedésed soha nem fog elmúlni!

Cipő kopogására lett figyelmes, majd a szőke hajú hölgy mögött egy orvos lépett be a szobába. Kétszer is körbejárta, ellenőrizte a gépeket, macskakapással vésett valamit egy fehér papírra és bólintott. A szemébe nézett és mosolygott. Nem hamisan, nem hátsószándékkal, hanem őszintén. Egy pillanatra még a fájdalmáról is elfeledkezett és lassan beleolvadt a kedves mosolyba. Próbálta felidézni, amikor valaki utoljára bánt vele ennyire barátságosan. A szíve összeszorult. Nem emlékezett rá.
Két vékony hölgy segítette át a hordágyra, gondosan betakarták és a folyosóra tolták. Úgy érezte, hogy minden tekintet rá szegeződik. Asszonyok megértő pillantásokat küldtek felé, férfiak idegenkedve szaladtak az útjából. Beleharapott a szájába, hogy ne ordítson fel. Még megijeszti a gyerekeket.
A műtőben folytatódott a fájdalom kegyetlen hadjárata. Katonái sorba álltak és előbb távolról lőtték ki nyílvesszőiket, majd elkezdődött a közelharc. Harcolt ellenük, gondolataiban másfelé próbált elkalandozni, de a katonák nem akartak fogyatkozni. Felmásztak a hátán, belekapaszkodtak a hasába, kardot döftek a lábaiba. Kérdően nézett az orvosra, amikor kellemes meleg folyadék távozott belőle, de a doktor nem válaszolt.
Tekintete a faliórára vándorolt. Kitartóan számolta a másodperceket, némán tűrte a katonák újabb rohamait. Erősen zihált, homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, ujjai elgémberedve kapaszkodtak a véres lepedőbe. Tekintete a koszosfehér falra meredt, nézte, ahogy a vaskos mutatók lassan leróják körüket, majd újra versenybe szállnak. Az időért futottak.
Minden egyes perccel közelebb került az élethez. Minden egyes másodperccel távolabb került a haláltól. Tik-tak. A mögötte lihegő hosszú órák a múltba vesztek, emlékekké váltak, melyeket soha nem fog elővenni újra. Úgy érezte, hogy minden megtett perccel gyengébbé válik, rettegett, hogy a teste feladja a szolgálatot. Kihasadt belőle egykori önmaga és megvetően nézett rá vissza.

Ez kellett neked? Egyedül sem vagy képes talpon maradni, hát még, ha kettőre kell figyelned!

A hangok nekiütköztek lüktető dobhártyájának és újra meg újra elkiáltották magukat. A doktor homlokát ráncolta és szája mozgásából ítélve beszélt hozzá, de nem figyelt rá. A fájdalom erősítést hívott és visszatért, villámként hasított bele. Nem tudta tovább türtőztetni magát, eszeveszetten tépte a lepedőt, körme beszakadt és a friss vér kivehetetlen motívumokat rajzolt a lepedőre. Szájába harapott, majd felordított.

Csak tessék! Sírjál, megérdemled! Úgyis bele fogsz bukni!

Összeszorított foggal ordított bele a világba és olyan erővel nyomott, hogy a doktornak nem volt ideje megtörölnie homlokát. A nővérek mozdulatai felgyorsultak, a gépek pittyegése megsokszorozódott, a világ lassan ködössé vált. A fájdalom az idő után szaladt s a múltból fordult vissza, hogy áldozatán nevessen.
Hangos sírás töltötte be a kórtermet, mire könnyek szöktek fáradt szemébe. A hang forrását kereste, s mikor megpillantotta az apró testet, a hangok a fejében elhallgattak. Egyetlen másodpercig sem kételkedett többet magában. A nővérek puha takaróba fektették a gyermeket és az ágyához léptek.
– Isten hozott! – suttogta alig érthetően, majd szorosan karjaiba zárta.


2.
Erősen zihált, homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, ujjai elgémberedve kapaszkodtak a véres lepedőbe. Tekintete a koszosfehér falra meredt, nézte, ahogy a vaskos mutatók lassan leróják körüket, majd újra versenybe szállnak. Az időért futottak.
Minden egyes perccel közelebb került az élethez. Tik-tak. A mögötte lihegő hosszú órák a múltba vesztek, emlékekké váltak, melyeket soha nem fog elővenni újra. Úgy érezte, hogy minden megtett perccel gyengébbé válik, rettegett, hogy a teste feladja a szolgálatot. Kihasadt belőle egykori önmaga és megvetően nézett rá vissza.

Ez kellett neked? Egyedül sem vagy képes talpon maradni, hát még, ha kettőre kell figyelned!

A hangok nekiütköztek lüktető dobhártyájának és újra meg újra elkiáltották magukat. A doktor homlokát ráncolta és szája mozgásából ítélve beszélt hozzá, de nem figyelt rá. A fájdalom visszatért és villámként hasított bele. Eszeveszetten tépte a lepedőt, körme beszakadt és a friss vér kivehetetlen motívumokat rajzolt a lepedőre. Szájába harapott, majd felordított.

Csak tessék! Sírjál, megérdemled! Úgyis bele fogsz bukni!

Összeszorított foggal ordított bele a világba és olyan erővel nyomott, hogy a doktornak nem volt ideje megtörölnie a homlokát. A nővérek mozdulatai felgyorsultak, a gépek pittyegése megsokszorozódott, a világ lassan ködössé vált. A fájdalom az idő után szaladt s a múltból fordult vissza, hogy áldozatán nevessen.
Hangos sírás töltötte be a kórtermet, mire könnyek szöktek fáradt szemébe. A hang forrását kereste, s mikor megpillantotta az apró testet, a hangok a fejében elhallgattak. Egyetlen másodpercig sem kételkedett többet magában. A nővérek puha takaróba fektették a gyermeket és az ágyához léptek.
– Isten hozott! – suttogta alig érthetően, majd a karjaiba zárta őt.


3.
Erősen zihált, homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, ujjai elgémberedve kapaszkodtak a véres lepedőbe. Hangos sírás töltötte be a kórtermet, mire könnyek szöktek fáradt szemébe és nem kételkedett többet magában.

– Isten hozott! – suttogta alig érthetően, majd a karjaiba zárta őt.












Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:



Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három spanyol szó, amely ellentmond a logikának

Olvasó, ez a bejegyzés neked szól!

Hogyan írjunk ebookot? - formázás