április 28, 2017

Jövőkép

by , in
Tisztább levegőt,
oxigénben dús hajnalt,
szabad lélegzést.



Törött jövőkép,
amelyben az orkák is
szabadon úsznak.



Műanyag nyakék,
oldozd el megfulladó 
teknőseimet.




Üvegmasinák,
hagyjátok a világot 
fellélegezni.


Itt még több haikut találsz a szépségről:
Itt pedig a szerelemről:
http://dianatsoto.blogspot.com.es/2017/01/te-es-en-haikuk.html






Szeretsz olvasni?
Szereted a verseket?
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:

http://undergroundbolt.hu/catalogsearch/result/?q=diana+soto

április 20, 2017

Az ártatlan bűnös - befejezés

by , in
SPOILER!

Ez a bejegyzés Az ártatlan bűnös c. történelmi drámám legutolsó színét tartalmazza. Amennyiben még nem olvastad, és nem szeretnéd tudni, hogyan végződik a könyv, NE olvass tovább.

6. SZÍN

A forradalmár kedvét vesztve ül a padon. A földön hever a francia zászló. A polgár szokásos sétájára indul, amikor észreveszi a forradalmárt. Néhány pillanatig gondolkodik, majd óvatosan megszólítja.

Polgár
Adjon Isten, Monsieur!

Forradalmár
meglepődve Adjon Isten.

Polgár
Hát emlékszik-e még rám uram?

Forradalmár
csodálkozva Tán emlékeznem kéne?

Polgár
Bizonyos vagyok, hogy maga volt az.
Francia zászlót tartott a kezében.
mindketten a földön heverő zászlóra néznek
Szívében lángolt a forradalom,
már-már őrültséget szült, kérem.

Forradalmár
rácsodálkozva Most, hogy így mondja.
Emlékszem.
Maga nem emelt kardot a királyné ellen.

Polgár
Tán már nem is osztrák szajha?

Forradalmár
Üljön le a béke jegyében.

Polgár
Köszönöm. leül

Forradalmár
a semmibe néz Tudja, Monsieur,
azt hittem, hogy a forradalom maga az áldás.
Hogy a francia nép élete a harcon át vezet,
s a forradalom nélkül csak jaj és segélykiáltás.

Polgár
És úgy lett, ahogy mondja?
Gyermekeinek már van naponta friss kenyér?

Forradalmár
legyint Már azt sem tudom, miből élek én.
Nem csak maga látott megoldást a zúgó nép között.
Most mégis magányosan vagyunk,
mint kiket a többi nép kilökött.
Megöltük királyunk, s megöltük királynénk,
hogy büszkén járhassunk s szabad emberként.
Mégis szívemre ugyanaz a lánc tapad.
Bárcsak feloldozhatnám magam.
Látom szememben, mikor azokat lehunyom,
ahogy a királyné elveszik a véres színpadon.

Polgár
Ez bizony csak annyit jelent, hogy van lelke.
Halálát kívánta,
s mikor megkapta, rájött, hogy nem éppen ezt várta.

Forradalmár
szomorúan Szabadságot a népnek…
Ezt énekeltük.
De lelkemből kiveszett a tűz.
S ha mégis velük énekelek,
az éjjel az álmom magától elűz.

Polgár
Mire gondol?

Forradalmár
Gyilkosok vagyunk!

Polgár
meglepetten Szerintem túl nagy szavakat használ.

Forradalmár
felugrik Nézzen csak körbe!
Minek vettük bármi hasznát?
Nyáj vagyunk, s elvesztünk a puszta réten.
Bolyongunk, s ökrökként halunk meg a súlyos ekében.
Minek élni?

Polgár
nyugodtan Ezt a kérdést nem csak ön kérdi.

Forradalmár
visszaül Harcoltam egy eszméért,
s lám megbukott.
Most pedig érzem, ahogy magam is vele bukok.

Polgár
a távolba mered Kell, hogy legyen értelme.

Forradalmár
sóhajt Akkor bizony véget sem érne.

Polgár
Nézze csak Monsieur!
a földre mutat Hogy nyílik a kései virág.
a fára mutat Látja a madarat? Egy zuhanást is kiállt.
a levegőbe mutat Mily üdítő a szél egy nyári éjszakán.
Eget rengető vihar a tél rideg derekán.
Talán minden értelmetlen lenne?

Forradalmár
Ha minden nem is,
de a forradalomnak nincs értelme.

Polgár
Mit gondol, miért?

Forradalmár
ingerülten Ennyi kérdést ugyan ki ért?

Polgár
Emlékszem, ahogy büszkén énekelt.
Kiállt elém, s megküzdött egy jobb hitért.
Hitte, hogy szenvedésünk véget ért,
mégis, megoldást máig sem talált.
Mert a hite nem szült mást, csak halált.
Talán, másban kéne hinnie.

Forradalmár
mérgesen
Népünk szenved.
Nincs időm a bölcsekre.

Polgár
szomorúan A világ is szenved,
mert saját akaratát kereste.

Forradalmár
értetlenül A világ?
Hisz mindenki a saját akaratát keresi,
s ha megtalálja, hirtelen másé kell neki.
Én már csak tudom.
Énekeltem a győzelmi éneket,
halálba zargattam ártatlan lelkeket,
s most összetörtem.
Értem vajon lesz, aki kiáll?
Néha titkon súgok egy imát.

Polgár
feláll
Való igaz.
Volt felettünk megannyi király.
Kipróbáltuk az ősi demokráciát.
Harcoltunk, lázadtunk, de nem maradt semmi,
mindenki lépdel, s a halálig kell menni.
De majd egyszer, mikor az hisszük,
hogy véget ért minden,
Monsieur, akkor győzni fog Isten!

A polgár megemeli a kalapját, és elmegy. A forradalmár néz utána, majd ő is megérti.

Forradalmár
Megértettem hirtelen!
Szenvedésem múló pillanat csupán.
Küzdenem kell egy jobb hitért,
mert nem érhet véget minden.
Mert győzni fog Isten!
Vége



Itt újabb részletet olvashatsz:
http://dianatsoto.blogspot.com.es/2016/12/az-artatlan-bunos-5-szin-reszlet.html#more
Itt betekinthetsz a dráma születésébe:
http://dianatsoto.blogspot.com.es/2016/07/beszeljunk-dramarol.html
Itt megszerezheted a könyvet:
http://undergroundbolt.hu/az-artatlan-bunos






Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:


április 16, 2017

Yetepo és a halkirály

by , in
Már jó ideje dolgozom egy fantasy kalandregényen, amelyet békés kalandoroknak szánok. Egy olyan könyv lesz, amit nyugodtan a fiatalok kezébe is lehet adni, de a felnőttek is élvezni tudják. Ezért is van az, hogy nem tartalmaz obszcén szavakat, erőszakot vagy pornográfiával fűszerezett jeleneteket. A történet maga a távoli jövőben játszódik, egy olyan világban, ahol a Földön ötféle népcsoport éli mindennapjait a syretok, félig hal-félig ember vezetésével. Ebben a bejegyzésben megosztom veletek a könyv első fejezetét.

Figyelem!
A változás jogát fenntartom, a helyesírás még nincs leellenőrizve, azonban remélem, hogy így is élvezhető lesz.



Alesha magabiztosan lépte át a vulkán határát képező lávafalat. Az ernyedt hamutól fulladozó erdőben a csupasz ágak némán bámultak bele a langyos levegőbe. Alesha éles füttyére egy rekedt vijjogás jött válaszul, mire a mirionlány elmosolyodott. Karját keresztbe fonta maga előtt, hamuszürke haját hideg ujjával birizgálta, és a csupasz ágak között bámult a még csillagos égre. Egy ujjnyi vastag karom lógott a nyakában.
Egy sötét árnyék szelte ketté a levegőt, kecsesen fordult meg és torkából egy újabb vijjogás tört fel. Alesha füttyel válaszolt a lávasólyomnak. Edor a hang irányába fordult és szárnyából előreálló karmait maga elé nyújtotta. Belekapaszkodott a vastag ágakba, majd a földre rugaszkodott. Nyakát borító fehér tollai szürkés szárnytollakba csaptak át, vörös szeme mozdulatlanul meredt maga elé, barna csőrét éppen hogy kinyitotta. Alesha felemelte a kezét és engedte, hogy a nála kétszer nagyobb sólyom megszagolja. Edor elégedetten fújtatott.
– Mit szólsz egy kis repüléshez? – tette fel a kérdést Alesha, miközben megsimogatta a puha tollakat az állat nyakán.
Egy apró szempár bámult Aleshára a szomszédos ágról, halkan csipogott, köszöntette a hajnalt. Mikor Alesha a hang forrásához fordult, a madár elhallgatott. Alesha keze ökölbe szorult, majd a finom pernye borította fához lépett. Tenyerét az ég felé fordította, mire egy karcsú lángnyelv csapott fel belőle. Kezét szájához emelte s belefújt a lángokba. A vörösen lobogó fényforrás darabokra szakadt és a fa felé szállt. A rézmadár nem várta meg a lángokat, hanem felreppent a levegőbe.
– Menj csak árulkodni – köpte utána a szavakat Alesha, majd egy könnyed mozdulattal összefogta a hátára zuhanó hajtömegét és fekete pikkelyes csuklyája alá rejtette. Edor mellé lépett, mire az állat a földre támaszkodott szárnykarmaival és hagyta, hogy a lány felüljön a hátára. Alesha levette a derekára kötött bőrszíjat és Edor csőre köré tekerte. A kötél végét a kezére csavarta. Amikor Edor a levegőbe emelkedett, Alesha összeszorította a térdét és a kötéllel irányította a vak állatot.

A Nap lassan kapaszkodott fel az égre. Kényelmesen nyújtózkodott egyet Palméria felett, magára vette narancsruháját és álmosan pillantott a fehér lávasólyomra. Az Edor szárnya alatt elnyúló szárazföldet mesterségesen kialakított csatornák szegélyezték, melyek párhuzamosan ömlöttek a tengerbe. A patakszerű medrek elkülönítették a szárazföld egy darabját a többitől s négy kisebb részre osztották fel azt.
A harcimadár a piacnak a tenger és az első csatorna között kiépült részen szállt le, a mirionok vásárterén. Érkezését rosszalló pillantások követték. Alesha zavartalanul ugrott le Edor hátáról, derekára kötötte a bőrszíjat, megveregette az állat nyakát és a piacot szegélyező út felé indult.
– Képességek használata tilos! – olvasta fel a közös nyelven írt üzenetet, melyet Ismael követői helyeztek el a vásár határainál. Alesha fintorgott. A népek hangosan tárgyaltak körülötte, a halak bűze facsarta az orrát. Belefújt a levegőbe, hogy elűzze a pikkelyek ízét a szájából, de a só szaga nem enyhítette undorát. A korareggeli csendből hiányzott a hullámok kellemes zenéje, helyette az égen vitorlázó madarak varcsogását vitte a keleti szél. Egy oroti sétált a mirionok piacán, színes kendőket szorongatott a kezében, de Aleshára pillantva félrehúzódott.
A mirionokat nem fogadta szeretetteljes üdvözlet Palmériában. A tűz népe rossz hírnévnek örvendett a lávasólymokat használó harcosok, a gyíkszerű varanaókon közlekedő polgárok és örökös lázongásuk miatt. S bár a mirionok földjét tenger vette körül, a nép megvetette a halat, és nehezen hódolt be a félig hal vezető előtt.
Alesha pillantása a csatornákban megjelenő syretókra esett, akik Ismael első számú híveiként úgy tekintettek vezetőjükre, mint valami halistenre. Alesha kihúzta magát és némán lépett a tömegbe, miközben ujja a nyakán pihenő karomra vándorolt. Varanaobőrből készült mokaszinja hangtalanul érintkezett a poros talajjal, csuklyáját mélyen a szemébe húzta. A közelében álló orotik félrehúzódtak, halk susmogás követte. Alesha lassan lépkedett, élvezte, ahogy a tolongó tömegben láthatatlanná válik a csatornákból kukucskáló syretók számára.
– Melyik vulkán küldött? – szólította meg egy árus a mirion népcsoportból. Napbarnított bőre ráncokban kapaszkodott az arcára, egykor szénfekete haja távolban szálló füstnek tűnt. Barna szemében megfulladt az írisz, két fekete pontként ültek csontos arcán.
– A harmadik vulkántól jöttem – felelte Alesha, elhallgatva a valódi kérdését az asszonynak.
Aleshát nem küldték.
A nő rezzenéstelen arccal vizslatta, majd barátságosan bólintott.
– A tűzzel ne játssz!
Alesha meglepődött a vidám szavak hallatán, mosolyogva köszönt el a saját népének tagjától és tovább ment. Palméria felett egy kósza felhő sem veszett el az égi nyájtól, a népek a pultok fölé erősített vászon árnyékába húzódtak. Egy vékony folyosó feküdt a sorban álló asztalok között, ahol a négy faj következmények nélkül érintkezhetett egymással.
Miután átsétált az első csatorna felett húzódó hídon, a vulkanikus kőzeteket felváltották a fehéres csontok és a bőrkulacsokban tárolt olvadt víz. A harasuk hevesen legyezgették magukat foltos hóbivaly bundáik alatt, s az árnyék menedékéből pásztázták vásárlóikat. A meleg kedvéért sem vették volna le népi viseletüket. Alesha émelyegve vonult el a frissen fogott halak mellett, majd a nyakában lógó fogat szorongatta a halvázakból készített ékszerek láttán. Elfordult a harasuk barátságos tekintetétől, lenézte őket Ismael iránti meggondolatlan hűségük miatt.
Átvágott a tömegen és célirányosan tartott a második csatorna felé, mely a harasukat választotta el a craesriktől.
A craesrik nem álltak félre az útjából, bár a mirionok száma lényegesen megcsappant. Az erdő népe élvezte a forró levegőt. Szeméremtestüket növényekből font ruha takarta, bőrüket színes motívumokkal tarkították. Alesha hebegve tért ki egy párduccá mázolt nő útjából. A pultok a színes festékek alatt szinte rogyadoztak, míg a nők gyümölcskosarakat kínáltak az arra haladóknak. Aleshát azonban hidegen hagyták. A craesriket békeszerető népként ismerte, akik történelmükbe gyógyítóként vésték bele magukat, de Ismael bábjaiként ők is ugrottak, amikor a vezető hívta őket.
Aleshát izgalom töltötte el, amikor a hídra lépett. Az orotik standja az utolsó előtte álló csatornának a másik oldalán kezdődött. A pultokat takaró fehér vászon visszaverte a ragyogó sugarakat, mire Aleshának hunyorognia kellett. Az árusok szintén fehér vászonnal takarták el fekete bőrüket, ruháik alól épphogy kilátszódott fekete arcuk. Néhányuk sóból készült faragványokkal nyűgözte le a gyermekeket, mások szárított rovarokat és sivatagi homokot árultak. Alesha bódéról bódéra járt, de egyiknél sem állapodott meg hosszabb időre. Tekintetét a csatornákon tartotta. Látta a vízből kikukucskáló syretókat.
Alesha megtorpant, amikor a kanyarban szemet szúrt neki a fehér közül kivillanó vörös szín. A vele szemben álló vörösre festett pult mögött egy oroti sürgött-forgott. Alesha messziről is hallotta, ahogy próbál mindenkire rásózni valamit a készítményeiből. Sötétbarna bőre világított a fehér ruhája alól, derekát egy vörös öv fogta át. A vásznat a könyökéig feltűrte. Válláról lelógó vörös köpenye lélegezni hagyta arcát, kopaszra nyírt fején megcsillant a veríték.
Alesha mélyen a szemére húzta a csuklyáját, és megközelítette a standot.
Val a jól felépített pultja mögött állt. Az egyik kezével az asztalon szétterített növényeket söpörte beljebb, a másik kezében egy fiolát tartott. Végül a növényi olajok mellé tette le. A száját harapdálta, és kezével az imént elhelyezett fiola felé nyúlt, amikor egy finom köhintés megzavarta. Felnézett.
– Miben segíthetek? – kérdezte gúnyos hanglejtéssel, amikor a másik oroti szemébe nézett.
– Én is örülök neked, Val! – felelte a vásárló modorosan. – Orvosságért jöttem, anyámnak.
Alesha nem lépett közelebb. Nézte, ahogy Val egy hatalmas szájhúzással fordult az oroti felé.
– Van calyptu és vervain főzetem.
Az ismerős bólintott, és addig várt, amíg Val be nem csomagolta a fiolákat.
– Édesanyád hiányol – szólt halkan. Alesha közelebb lépett, hogy hallja őket. Elfordult, s úgy tett, mint aki a szárított növényeket nézi.
– Ha akkor másképp dönt, akkor most nem hiányolna – hallotta Valt.
A férfi átnyújtotta a bőrből készült tömlőket az orotinak, majd hátat fordított neki. Az oroti várt egy pillanatot, majd a következő pulthoz indult. Alesha kihasználta a pillanatot és szembefordult Vallal. Kilesett fekete csuklyája alól, elkapott egy hamuszürke tincset és kényelmesen játszadozott vele.
Val a pulthoz lépett és dühödten bámult Aleshára.
– Ide már bárkit beengednek?
Alesha meg sem rezzent. Szeme sarkából a csatornából kémlelő syretót figyelte. Elengedte a szürke tincset és lerántotta a fejéről a csuklyát. Rámosolygott Valra, de szemében a tűz lángjai csillantak meg.
– Nem bírtam ki a gazaid nélkül – felelte és várt.
Val nyelt egyet, de nem válaszolt azonnal. Alesha türelmesen bámult a férfi szemébe, emlékezett a múltkori összecsapásukra. Most jött el az ideje, hogy a férfit kihozza a sodrából és végre bejusson a toronyba.
– Val, a hatalmas oroti – gúnyolódott Alesha úgy, hogy a körülöttük állók is hallják. – Egy nép, amely meghódítja a sivatagot, víztárolókat épít, városokat rejt el. Szép dolog lehet részt venni a szent munkában. Ja, bocs, hiszen te hátat fordítottál nekik.
Az oroti nem válaszolt. Megigazította a fehér vásznat összefogó vörös övét, majd a könyökéhez nyúlt és feljebb tűrte az anyagot. A szomszédos bódék lassan elcsöndesedtek, fürkésző szemek szegeződtek rájuk.
– Növényeket termeszteni a sivatagban mulatságos lehet – folytatta a mirion. – Miközben a néped nagyra becsüli a vizet, te szétlocsolod a halott földön.
– Csak nem egy gyermek próbál ítélkezni felettem? – csikorgatta fogait Val.
– Én nem ítélkezem, én élek!
Alesha szavai messzire csendültek, és tovaszálltak a pultok felett. Könnyedek voltak, akár egy pillangó, és bátran szárnyaltak az ismeretlenbe. Alesha kecsesen legyintett és felemelte az egyik gyógynövényeket tároló fiolát.
Val tágra nyílt szemmel nézte a mirion kezét.
– Azt tedd le! – utasította határozottan, de Alesha nem zavartatta magát. Szétnyitotta a bőrt és beleszagolt.
– Mesteri munka? – kérdezte mosolyogva.
Val csak hümmögött, majd kihúzta magát.
– A te néped túl elmaradott ahhoz, hogy ezt megértse – felelte kurtán.
Alesha finoman fogta az ujjai között a bőrt, míg a sűrű folyadék forrni nem kezdett. Val arckifejezése megváltozott, amikor tudatosult benne Alesha tette.
– Hogy mersz képességet használni Palmériában? – kiáltott rá, és a körülöttük állókra nézett.
A kíváncsiskodók egy lépést hátráltak és a csatornák felé pillantottak. A syretók egymás után bukkantak ki a vízből. Alesha figyelmét rabul ejtette a gőzölgő fiola, s mikor lángok csaptak fel a tenyeréből, a bőrtok összeégett és elvesztette egykori formáját.









Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:



április 06, 2017

Szépség (haikuk)

by , in
Se sok, se kevés, 
tejben csordogáló méz,
mégis elenyész.

Rabul ejt, megfojt,
bezárva tart, éheztet,
sablonná válik.

... egy finom gyümölcs.
Mert bármennyit eszel is,
nem fog ártani.

Tulipán szirma,
természetes szépsége,
legszebb ruhája.

Csillagok fénye,
Hold ezüstös karéja,
Földünk égkékje.

Tengerek mélyén
igazi szépség szunnyad
kagylóba zárva.



Ha tetszettek a haikuk, itt többet is olvashatsz:
És itt is:
http://dianatsoto.blogspot.com.es/2016/05/nincs-ertelme-megfutamodni.html








Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:


április 01, 2017

Isten hozott

by , in
1.
Tiszta ágyon feküdt, a szobába friss virágok illata szökött be a folyosóról. Nevetést hallott, gyereksírást, mire összeszorult a torka. Alhasi fájdalmai erősödtek, rémültem nézett a nyitott ajtó felé. Ruhája a mellette álldogáló széken hevert, csak fel kell kelnie, belebújni és szaladni.
Megpróbált felülni, de a fájdalom visszalökte az ágyra. Nagyokat sóhajtott és elképzelte, hogy valaki ott ül mellette, kócos haját simítja s kellemes hangon duruzsol a fülébe. Valaki szorosan fogja a kezét és biztosítja róla, hogy ma minden rendben lesz.

Ne áltasd magad!

Lenyelte a feltörő könnyeit és mocorogni kezdett. Egy fehér ruhás nővér jelent meg az ajtóban, szó nélkül besietett, megnézte a gépeket és hamis mosolyt küldött felé. Kirohant. Nesztelenül lépett a folyosóra, puhatalpú papucsa könnyedén szelte a járólap-tengert.
Felnyögött, amikor újabb fájdalomhullám érte el a testét. Erőtlenül végignézett magán és elöntötte az undor. A vékony takaró barátságtalanul gömbölyödött, legszívesebben lecsatolta volna magáról.

Ha megtartod, akkor magadra maradsz!

Megtartotta. Magára maradt. Eleinte reménykedett benne, hogy a kemény szavak érző lelket rejtenek maguk mögött, de gyorsan rájött a valóságra. Ő rúgta ki elsőnek, de nem utolsónak. Mikor már nem titkolhatta tovább várandóságát, az utcára került. Talán akkor gondolt először az abortuszra, átvillant a gondolatain, hogy hibásan cselekedett. A gyermek az felelősség.
A fájdalom erősítést hívott katonatársai között és ágyúkkal kezdték bombázni. Felsikoltott. A folyosón közeledő lépteket hallott, majd egy szőke hajú hölgy nézett be hozzá, s azonnal eltűnt. Szólni akart neki, ordított volna, de minden erejét összeszedte, hogy ne essen le az ágyról.

A szenvedésed soha nem fog elmúlni!

Cipő kopogására lett figyelmes, majd a szőke hajú hölgy mögött egy orvos lépett be a szobába. Kétszer is körbejárta, ellenőrizte a gépeket, macskakapással vésett valamit egy fehér papírra és bólintott. A szemébe nézett és mosolygott. Nem hamisan, nem hátsószándékkal, hanem őszintén. Egy pillanatra még a fájdalmáról is elfeledkezett és lassan beleolvadt a kedves mosolyba. Próbálta felidézni, amikor valaki utoljára bánt vele ennyire barátságosan. A szíve összeszorult. Nem emlékezett rá.
Két vékony hölgy segítette át a hordágyra, gondosan betakarták és a folyosóra tolták. Úgy érezte, hogy minden tekintet rá szegeződik. Asszonyok megértő pillantásokat küldtek felé, férfiak idegenkedve szaladtak az útjából. Beleharapott a szájába, hogy ne ordítson fel. Még megijeszti a gyerekeket.
A műtőben folytatódott a fájdalom kegyetlen hadjárata. Katonái sorba álltak és előbb távolról lőtték ki nyílvesszőiket, majd elkezdődött a közelharc. Harcolt ellenük, gondolataiban másfelé próbált elkalandozni, de a katonák nem akartak fogyatkozni. Felmásztak a hátán, belekapaszkodtak a hasába, kardot döftek a lábaiba. Kérdően nézett az orvosra, amikor kellemes meleg folyadék távozott belőle, de a doktor nem válaszolt.
Tekintete a faliórára vándorolt. Kitartóan számolta a másodperceket, némán tűrte a katonák újabb rohamait. Erősen zihált, homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, ujjai elgémberedve kapaszkodtak a véres lepedőbe. Tekintete a koszosfehér falra meredt, nézte, ahogy a vaskos mutatók lassan leróják körüket, majd újra versenybe szállnak. Az időért futottak.
Minden egyes perccel közelebb került az élethez. Minden egyes másodperccel távolabb került a haláltól. Tik-tak. A mögötte lihegő hosszú órák a múltba vesztek, emlékekké váltak, melyeket soha nem fog elővenni újra. Úgy érezte, hogy minden megtett perccel gyengébbé válik, rettegett, hogy a teste feladja a szolgálatot. Kihasadt belőle egykori önmaga és megvetően nézett rá vissza.

Ez kellett neked? Egyedül sem vagy képes talpon maradni, hát még, ha kettőre kell figyelned!

A hangok nekiütköztek lüktető dobhártyájának és újra meg újra elkiáltották magukat. A doktor homlokát ráncolta és szája mozgásából ítélve beszélt hozzá, de nem figyelt rá. A fájdalom erősítést hívott és visszatért, villámként hasított bele. Nem tudta tovább türtőztetni magát, eszeveszetten tépte a lepedőt, körme beszakadt és a friss vér kivehetetlen motívumokat rajzolt a lepedőre. Szájába harapott, majd felordított.

Csak tessék! Sírjál, megérdemled! Úgyis bele fogsz bukni!

Összeszorított foggal ordított bele a világba és olyan erővel nyomott, hogy a doktornak nem volt ideje megtörölnie homlokát. A nővérek mozdulatai felgyorsultak, a gépek pittyegése megsokszorozódott, a világ lassan ködössé vált. A fájdalom az idő után szaladt s a múltból fordult vissza, hogy áldozatán nevessen.
Hangos sírás töltötte be a kórtermet, mire könnyek szöktek fáradt szemébe. A hang forrását kereste, s mikor megpillantotta az apró testet, a hangok a fejében elhallgattak. Egyetlen másodpercig sem kételkedett többet magában. A nővérek puha takaróba fektették a gyermeket és az ágyához léptek.
– Isten hozott! – suttogta alig érthetően, majd szorosan karjaiba zárta.


2.
Erősen zihált, homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, ujjai elgémberedve kapaszkodtak a véres lepedőbe. Tekintete a koszosfehér falra meredt, nézte, ahogy a vaskos mutatók lassan leróják körüket, majd újra versenybe szállnak. Az időért futottak.
Minden egyes perccel közelebb került az élethez. Tik-tak. A mögötte lihegő hosszú órák a múltba vesztek, emlékekké váltak, melyeket soha nem fog elővenni újra. Úgy érezte, hogy minden megtett perccel gyengébbé válik, rettegett, hogy a teste feladja a szolgálatot. Kihasadt belőle egykori önmaga és megvetően nézett rá vissza.

Ez kellett neked? Egyedül sem vagy képes talpon maradni, hát még, ha kettőre kell figyelned!

A hangok nekiütköztek lüktető dobhártyájának és újra meg újra elkiáltották magukat. A doktor homlokát ráncolta és szája mozgásából ítélve beszélt hozzá, de nem figyelt rá. A fájdalom visszatért és villámként hasított bele. Eszeveszetten tépte a lepedőt, körme beszakadt és a friss vér kivehetetlen motívumokat rajzolt a lepedőre. Szájába harapott, majd felordított.

Csak tessék! Sírjál, megérdemled! Úgyis bele fogsz bukni!

Összeszorított foggal ordított bele a világba és olyan erővel nyomott, hogy a doktornak nem volt ideje megtörölnie a homlokát. A nővérek mozdulatai felgyorsultak, a gépek pittyegése megsokszorozódott, a világ lassan ködössé vált. A fájdalom az idő után szaladt s a múltból fordult vissza, hogy áldozatán nevessen.
Hangos sírás töltötte be a kórtermet, mire könnyek szöktek fáradt szemébe. A hang forrását kereste, s mikor megpillantotta az apró testet, a hangok a fejében elhallgattak. Egyetlen másodpercig sem kételkedett többet magában. A nővérek puha takaróba fektették a gyermeket és az ágyához léptek.
– Isten hozott! – suttogta alig érthetően, majd a karjaiba zárta őt.


3.
Erősen zihált, homlokán gyöngyöztek az izzadságcseppek, ujjai elgémberedve kapaszkodtak a véres lepedőbe. Hangos sírás töltötte be a kórtermet, mire könnyek szöktek fáradt szemébe és nem kételkedett többet magában.

– Isten hozott! – suttogta alig érthetően, majd a karjaiba zárta őt.












Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:



My Instagram