Szonettkoszorú - Törpekirály

Fullánkkoszorú

1.
Az élet nedvét öntözi a magány,
Az érző szív lesz örök, hontalan,
S mikor azt hinné, hogy végre vége van,
A bölcs is egy nagyot kacag magán.

Egyszer világa is véget ér talán,
Emléke is elmúlik nyomtalan,
Sárból sosem lesz fényűző arany.
El nem múló harcra kél a lét hadán.

Csendben pislant mellettem annyi élő,
Hogy szuszogásuk párájában félek.
Felsír mellettem az épp elvetélő.

Messzire hajítják testét szegénynek,
Virágot nyújt feléje a remélő.
Fülembe zúgnak savanyún a méhek.
2.
Fülembe zúgnak savanyún a méhek,
Elhessentem, oh, veszélyes gondolat.
Szívem felé száguldó tüzes fogat,
Igazságot elfedő hazug tények.

Harmatgőzzé váló nemes erények,
Gömbölyűséggel szenvedő csontozat,
Őket elérő néma kárhozat.
Hol vagytok, igaz asszonyok, legények?

Életünknek van választott királya,
Része vagyunk egy önálló egésznek,
Bűneinknek van végelszámolása.

Felejtjük, hogy lesznek következmények,
Bús halomban ég már az ősi máglya.
Tűzre vetett testek mind reám néznek.

3.
Tűzre vetett testek mind reám néznek,
Hamujától fuldoklik a város.
Beleszippant az ártatlan napszámos,
A csecsemőben felsírnak az évek.

Kik lesznek azok, kik mindent túlélnek?
Ki az, kit nem győz le az örök harcos,
Ki a lépteiben is biztonságos?
Ki játszotta ki a döntő mérleget?

Zúgó zivatar és morajló tenger,
Előttem a nyújtózkodó akadály.
A segítséged azonban már nem kell.

Hozzád kiáltok messze nyúló hazám.
Lám lépteiben veszik el az ember
A vétkeseknek omladozó falán.

4.
A vétkeseknek omladozó falán,
Nyomába lépve eggyé válik minden.
A jövő, és amiben régen hittem.
Ha itt lennél, neked megtanítanám.

Nem olyan nehéz a tündértalány,
Mert tényleg ki lehet jutni innen,
Csak hagyd, hogy a szavaim tovább hintsem,
És ne toporogj az élet válaszán.

Nézd csak, minden válasz lassan elfajul,
Habzó szájú farkasait küldi rám,
Igaz kérdéseimre gyors válaszul.

Ő az ellenség, elvesztettem csatám,
Épp a barát viselkedik állatul.
Haladnak előre, át a vér szagán.

5.
Haladnak előre, át a vér szagán,
A düh, ami tovább vezeti őket.
Bolonddá teszi a nagy vezetőket,
Mint a történelmi kristályéjszakán.

Népünk tovább lépked a fény hajnalán,
Szebbé akarja tenni jövőnket,
Elfelejtve a sok ezer lelőttet,
Kiknek nem marad más csak a magány.

Nem létezünk mi, csak a te, meg az én,
Mert elválasztanak minket fényévek
Az életünk zajos tejútrendszerén.

Merre vagytok apró cukortündérek?
Talán elolvasztotta létük a fény.
Álomba ringatja őket a méreg.

6.
Álomba ringatja őket a méreg,
Mint tengeren táncoló békés hajó.
Vérében forrongó táltos lázadó,
Tettek, melyekből hiányzik a lélek.

Csatámban vajon hova húz az érdek?
Kardom hű, s teszi, mit mond Agamemnón.
Engem is megtéveszt a büszke faló,
Harcolok, míg ellenségim elérnek.

Oh, engem is megvezetett a szajha,
Elszáguldottak mellettem az évek.
Eszem a szívem balgaságát hagyta.

Nevettem, kik körülöttem megtértek.
Bólintok, mikor jelenem eladja.
Bolond vagyok, mert gyümölcséből kérek.

 7.
Bolond vagyok, mert gyümölcséből kérek.
Hegytetőn állok az őrült viharban.
Csak akkor ugrom le, mikor feladtam,
Hátat fordítok a süvöltő szélnek.

Kezeim a vágy tüzében égnek,
Sorsomat földbe vetem szilajan.
Farkasszemet nézünk, míg vége van.
Bolondnak tartanak, kik lent henyélnek.

Tekintetem mégis távolba tekint.
Szívem biztos, hogy a szívedhez talál,
Bár a tömeg a szavaimra legyint.

Tévedtem. Az időm nekem is lejár,
És bosszús sürgetését érzem megint.
Búcsúznom kell. Hol talállak meg anyám?

8.
Búcsúznom kell. Hol talállak meg anyám?
Tán elrejtőztél harmatos kertedben,
Mit gyermekként annyira szerettem.
Hol napvilágot lát a sok-sok vidám

Rozmaring, nefelejcs, piros tulipán.
Hol a sugarakkal együtt felkeltem,
Hol nem kellett muszájból nevetnem.
Te voltál, vagy s leszel szeretett hazám.

Ott leszek, s érted mindig kiállok én,
Nem tűröm érintésit a nyomornak,
Te, értékes, és oly törékeny edény.

Szívedbe belefér egy egész korszak,
S mikor magamra hagysz majd a lét egén,
Lehullnak bűvös díszei a pornak.

9.
Lehullnak bűvös díszei a pornak,
Megérintik a fáradó lelkem,
Mibe testem is szinte belerezzen.
Díszek. Hirtelen mégis hiányoznak.

Kívánom, hogy nekik is hiányozzak,
Mert most, hogy lement a Nap, beteg lettem.
Kitaszítottak tőlük, kirekedtem.
Vonyítva várom, hogy mit hoz a holnap.

A sötétben pislákoló fénynyaláb
Az én bágyadt és haldokló csillagom.
Egy örökmozgó, értetlen félvilág.

Hol némán magam is meghunyászkodom,
Ajkam elsóhajt egy rebbenő imát.
Szikrát lobbant lángra forró homlokom.

10.
Szikrát lobbant lángra forró homlokom.
Hűsítő patak, menedéket érek,
Tavirózsái közt el nem érnek.
Hínár kezét hálásan csókolom.

De belém hasít keserű fájdalom,
Rozsdás ízét érzem számban a vérnek.
Álmaim átnyújtom a feledésnek,
Tetteimet pedig büszkén vállalom.

Aranyhalak suttogják halkan nevem,
Békalencsét nyújtva át a nagyoknak.
Szavaikból kiveszett az értelem.

Lassan emléküket vesztik a holtak,
Félek, hogy magam is közéjük veszem.
Hűs vércseppjeim borús táncba fognak.

11.
Hűs vércseppjeim borús táncba fognak,
Ketrecbe zárnák az idő madarát.
De sólyomszárnya felettük halad át,
S nem engedelmeskedik a hangomnak.

Követik, s testére vashálót dobnak,         
Porfelhőben úszik légi kavalkád,
S harcukat ellene ők is feladják.
Be kell látniuk, hogy lassúak voltak.

Elvesztegettek vele annyi évet,
Követték nyomát vízen és szárazon,
Ahogy a gazdagok, úgy a szegények.

Egyedül segítségük nem várhatom,
Mégis ellenük mindmáig fellépek.
A hitszegőknek én nem hajbókolom.

12.
A hitszegőknek én nem hajbókolom.
Hiába törik ketté mindkét térdem,
Hiába esik feléjük az érem,
Mindig nem lesz nekik a válaszom.

Testem búval benőtt gazos, vad orom.
Tetejéről a mélybe kell lenéznem,
Hol régen én is biztonságban éltem,
S miért napjaim magamban átkozom.

Hallom a távolban ringó furulyát,
Elfelejtem, hogy mellettem hazudnak.
Hallgatom a dallamot egy éjen át.

Csendben hálát adok nappal az Úrnak,
Mert megvetette a lába zsámolyát,
Bár a játékmesterek már vadulnak.

13.
Bár a játékmesterek már vadulnak,
Csápjaikat kivetik a mélybe,
Megmérgezik, kik felnéznek az égre,
Mint tengerben settengő medúza.

Szívükben színtelenek, kifakulnak,
Szemükre vakok, nem veszik észre,
Lelkiismeretük zsebükbe férne,
S apróbbá lesz, mikor újra hazudnak.

Bandukol az ismeretlen koron át,
Vak, bár ott áll a világítótorony,
Aranyból készít magának koronát.

Szikrájában pislákol a fájdalom,
Megperzseli hitét, égi vagyonát.
Tűz vagyunk, s mi marad? Fekete korom.

14.
Tűz vagyunk, s mi marad? Fekete korom.
Mert porból lettél, és porrá leszel,
De számít, hogy az életben mit teszel,
Mert látszik szelleme a harcoson.

Beteljesedik majd mindazokon,
Kiket a mai rendszer átnevel,
Kiknek szemében te nem is létezel.
Népek hatalma akkora, mint Triton.

Nem létező lények… Tenni mit tudna?
Mint gyorsan véget érő zongoraszám,
Mije nincsen, ő arról is hazudna.

Nem marad reménye, csak biztos halál,
És míg álmait békésen aludta,
Az élet nedvét öntözi a magány.

15.
Az élet nedvét öntözi a magány,
Fülembe zúgnak savanyún a méhek.
Tűzre vetett testek mind reám néznek,
A vétkeseknek omladozó falán.

Haladnak előre a vér szagán,
Álomba ringatja őket a méreg.
Bolond vagyok, mert gyümölcséből kérek,
Búcsúznom kell. Hol talállak meg anyám?

Lehullnak bűvös díszei a pornak,
Szikrát lobbant lángra forró homlokom,
Hűs vércseppjeim borús táncba fognak.

A hitszegőknek én nem hajbókolom,
Bár a játékmesterek már vadulnak.
Tűz vagyunk, s mi marad? Fekete korom.













Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:



Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három spanyol szó, amely ellentmond a logikának

Olvasó, ez a bejegyzés neked szól!

Borítóleleplezés, avagy a legújabb könyvem