Észak tündére - avagy, Hófehérke és az Északi-sark (2.)

Hófehérke megszeppenve lépkedett a fák között. A tűlevelek átszakították finom ruháját, derékig érő haja bele-beleakadt az ágakba. Remegő lábakkal tört egyre beljebb a sűrűben. Összerezzent, amikor egy ág tört ketté mögötte, futásnak eredt, amikor a bagoly huhogott bele az éjszakába. Egy apró fénypont vezette előre, s megkönnyebbülten tört be az apró házba.
Elégedetten tekintett körbe, s miután megtömte üres hasát, álomra borult.
A napsugarak megtöltötték az erdőt a madarak énekével. Hófehérke kábultan ébredezett, s a szoba végéből hét szempár bámult rá ijedten.
– Ne féljetek tőlem! – szólt halkan, s felült az ágyában. – Anyám a királyság halott királynője, akit ti Feketeviharként ismerhettek.
A törpék összesúgtak egymás között és tanácstalanul néztek a lányra.
– Feketevihar évekkel ezelőtt elhagyta népét – felelte a szakállas törpe dühösen. – Egy áruló lánya vagy!
– Az őr uralkodása alatt senki fia nem mert az erdőbe jönni. Az új királyné katonái azonban minden egyes nappal beljebb merészkednek – válaszolta dacosan Hófehérke.
A törpék ismét halk suttogásba kezdtek s óvatosan méregették a magas lányt.
– Jöjj velünk Feketevihar lánya! – felelte a szakállas törpe.
Hófehérke kilépett a házikóból és az aprónép után indult. Olyan mélységekig hatoltak az erdőben, melyekről Hófehérke eddig csak hírből hallott. A fenyők annyira közel nőttek egymáshoz, hogy vékonyka testük dárdákként meredeztek az ég felé. Hófehérke nézett az avarba, nézett az égre, de nem tudta volna megmondani, hogy melyik lehet a visszavezető út.
A fekete holló hosszan rikkantott, amikor meglátta a közeledőket. Hangján a félelem helyett a megszokottság hallatszott.
A törpék egymás után léptek be a bányába, Hófehérke szorosan utánuk lépkedett. Az égő fáklyát kiemelték a falból és kacsaringós járatok belsejében fordultak hol jobbra, hol balra. A sötét barlang fokozatosan kiszélesedett, és messziről feléjük áramlott valami enyhe fényforrás.
A föld mélyén hosszú folyosókon kézzel kivájt barlangok feküdtek egymás mellett, mindegyik barlangban egy törpecsaláddal. A folyosók szétváltak és összeértek, kisebb és nagyobb utakat rajzoltak ki. A legszélesebb út körbevitte látogatóját a központ mellett, ahol a törpék szoros sorokban gyülekeztek és elképedve bámultak Hófehérkére.
A szakállas törpe megállt, hat társa elsétált mellette és beálltak a sor elejére. A törpék utat nyitottak maguk között és elősétált a legöregebb teremtés, akit Hófehérke életében látott.
– Légy üdvözölve, Hófehérke. Már vártunk rád!
A lány megszeppenve bámult maga köré, a kíváncsi szempárok elfojtották benne szavait. Az öreg törpe lassan közeledett felé, egyik lábára erősen sántított és botjára támaszkodva lépegetett.
– Anyád hosszú évekkel ezelőtt hagyott itt minket – folytatta a törpe –, miért téged küldött?
Hófehérke nyelt egyet és összeszedte minden bátorságát.
– Anyám tizennégy évvel ezelőtt meghalt.
Szavaira a teremben halk suttogás kapott szárnyra, az öreg törpe szomorúan bámult maga elé.
– Feketevihar volt a lányom – felelte és megérintette Hófehérke kezét. A lány hátralépett, és levegőért kapkodott.
– Hogyan?... – csuklott el a hangja.
Az öreg törpe felemelte a kezét és a tömeg lassan szétoszlott. A törpék visszavonultak a házaikba és Hófehérke egyedül maradt az öregúrral.
– A nevem Tölgyes Tóbiás. Én lennék a nagypapád – mondta kedvesen és Hófehérke bólogatott. – Soha nem akartam, hogy a lányom itt hagyjon minket, de meg akarta menteni a népét. A tündérek beférkőztek az emberek közé és el akartak minket törölni a királyságból. A háborút mi magunk is megsínylettük. A tündérek eltűntek, helyette az ember kezdett nyújtózkodni.
– Anyám a királyné volt az emberek között – szakította félbe.
Tóbiás elégedetten bólintott.
– Tudtam, hogy sikerülni fog neki. Az emberek egy ideig nem törtek be az erdőbe. Talán a halála után a király megváltozott.
– A király nem, hanem a királyné! Anyám helyére ült, megmérgezte a királyt és engem is meg akart ölni.
Tóbiás a homlokát ráncolta. Kezével megsimította derékig érő, szürke szakállás és a botjára támaszkodott.
– Senki sem hitt nekem, de szerintem ő egy tündér.
Tóbiás felkapta a fejét és ijedten nézett a lányra.
– Akkor meg kell halnia! – dörrent fel és botjával a földre ütött.
***
A tündérkirályné harmadszorra is megölte Hófehérkét. Ezúttal biztos volt a sikerében. Szövetséget tervezett kötni a völgyi királysággal, hogy katonáival uralma alá hajtsa a Fekete erdőt. A herceg azonban Hófehérkét szerette, s csapataival a Fekete vár ellen indult. Hófehérke jég színű ruhában csatlakozott a herceghez és a sereg élére álltak.
A boldogan éltek, amíg meg nem haltak, utolérte őket.
A tündérkirályné jégesőt fakasztott az erdőből és életre keltette a fákat. A sereget tövissel zárta el a hercegtől és a lánytól. Tomboló haragjában Edmundot siratta, de a törpék iránti gyűlölete erősebbnek bizonyult a fájdalomnál.
El nem múló hóesést bocsátott a Fekete erdőre és népét a völgybe költöztette. A herceg nélkül vette át a völgyi királyságot, és száz év múlva már senki sem emlékezett a mesékre.
A tündérkirálynő megfáradtan ült a trónján, az embereket a szárazföld belseje felé taszítva. A hó birodalma megvetette fagyos lábait és nem mozdult helyéről. A királynő a várában maradt, s talán még most is arra vár, hogy Edmund megolvassza a szívét és az egykori Fekete királyságot.













Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:




Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három spanyol szó, amely ellentmond a logikának

Olvasó, ez a bejegyzés neked szól!

Borítóleleplezés, avagy a legújabb könyvem