Diana Soto

Határok közé szorított cseppnyi ajkak.
A hajlongó tengeren sodródik, jajgat,
Mint egy szív ellen megkísérelt merénylet.
Ami nem kezdődött el, véget sem érhet.
Hópelyhekben megnövő álomvirágok,
Feneketlen mélység, de egyszer kimászok.
Hajnali párák között én már nem félek,
Ami nem kezdődött el, véget sem érhet.

Sajnálattal veszem tudomásul, hogy a magán úton kiadott könyvek nem érik el az olvasható mércét. Mondom ezt én, akinek már két könyve is az Underground kiadó által látta meg a napvilágot és a harmadik is náluk fogja. De hát nem vagyunk mind olyan jó anyagi helyzetben, hogy több százezreket költsünk a könyvünk finanszírozására, és akkora nevünk sincsen, hogy a nagyobb kiadók felkaroljanak minket (siralmas százalékokért).
Add el magad! - mondják sokan.

Talpalatnyi sárban úszó befüvesített vértenger.
Esik. Álldogálnak némán
egymáshoz izzadó testtel.
Tűzzel megjelölt hátaik
kiadják hosszú számsoruk.
Patáik alatt haladnak
viszályok, kietlen korok.

Budapest
kanyarog
világok
talaján
hazahoz
hajnala
életek
tavaszán
hetedhét
ország
csiszolatlan
gyémánt
feledné
hiába
halhatatlan
vénlány
szívünkben
burjánzik
csengettyű
szólam
létüknek
hibája
szomorú
ólam
felsír
magyarul
vágyva
jobbra
kárörvend
rajta
gazdag
Európa
hazudnak
versengnek
választják
sztárjuk
beszélhet
sírhat
népét
megutáljuk
egyenlő
közöttünk
minden
gyarló
Dunába
fulladó
poros
hajtó
elfoglalták
németek
törökök
oroszok
magyarság
keverék
mára
feloszlott
lesújtó
villám
perzseli
földünk
szavakban
bujdosunk
apránként
felőrlünk
bedarál
szürkeség
halottas
menetek
fessetek
színeket
vidámak
legyetek
országot
világot
egynek
látok
jöttment
emberek
Földetek
hazátok




Még több írás Budapestről:
Budapest










Szeretsz olvasni?  Szereted a verseket?  Nem ijedsz meg a drámától? Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:
http://undergroundbolt.hu/catalogsearch/result/?q=diana+soto

Sok irodalmi csoport születik meg és hullik a feledés homályába. Ma bemutatom nektek a Szókincstanya nevű csoportot, ami inkább a költőtollú művészeknek lehet kényelmes fészek. Vagy éppen kényelmetlen, mert a heti és havi játékok könnyen kibillenthetnek minket a komfortzónánkból.
Így esett, hogy megörökítettem egy rossz emlékemet, verset írtam a kedvenc regényemről, és megfogalmaztam költő példaképem gondolatait. Új műfajokat ismertem meg, s mindennap szebbnél szebb írásokkal bővül a csoport.

Sok író vércseppeket izzadva hajol az üres lapok felé, és minden erejével azon van, hogy megtöltse a benne motoszkáló hihetetlen ötlettel. Egyre vadabb fordulatokat lát megvalósulni a 2D-s szereplőin, s mire késznek nyilvánítja ki az 50 oldalt, addigra a történet is laposodni kezd.  Mások egy szuszra megírják történetük közel 300 oldalát, hogy értékes idejüket a javítgatásnak szenteljék. Kihúznak néhány bekezdést, megváltoztatnak egy szereplőt. Azonban, ha sokat változtatnak, akkor ennek arányában kell az egész művet megváltoztatni, s írhatják át elölről.

A Keleti pályaudvar napsütötte oldalán álldogáltam. Férjem először pillantotta meg Magyarország híres fővárosát, amit Bukarestnek ismert eddig, és sokáig kellett győzködnöm, hogy ha lehet, ezt ne hangoztassa. Éppen a régi épületek koridéző hangulatát festettem le előtte, amikor egy jóképű fiatalember élénk állt. Sötétkék pólója kiemelte világos szemét. – Mari? – kérdezte. Tanácstalanul néztünk rá, s közöltem, hogy nem ismerjük. A fiatalember már- már mérgesen rám mordult. – Marihuána?

Friss forgácsom dédelgető melegében elfelejtem a komor üvegfalakat. Pofazacskóm tele van a tálamban unatkozó napraforgómagokkal. Az éjszaka suttogva énekel, csengettyűs faleveleken repülnek tova harmatos tündérek ezrei az ablak mögött. Hosszú fénycsóvákat húznak maguk után az eltévedt álmok, kiszínezik az Erzsébet híd hasában csordogáló feketeséget. Rutinosan futok még egy kört kerekemben, s képzeletemben megrágcsálom a Szabadság-szobor vasruháját.

Az uszoda klórral elárasztott savanyú vizében nem találtam meg a kellő izgalmakat. Csempézett falai kiszolgáltak az unalom karmainak, s az úszás által nyújtott szabadságban is lényegesen lekorlátolt.
A Duna többet ígért. Folyton rohanó, nem megálló áramlata hívogatott nap mint nap. Vidáman ugrottam hullámtalan mélységébe, s versenyt úsztam a sodrással. Barátok lettünk.

Az én múzsám nem szerelem, hanem szánalom.
Az én múzsám nem boldogság, hanem fájdalom.
Az én múzsám már nem enged álmodni se,
Az én múzsám az életet valóságnak állítja be.
Az én múzsám nem mutat égi szivárványokat,
Az én múzsám nem adja meg a könnyebb utat.
Az én múzsám nem élet, hanem maga a halál,
Az én múzsám az igazságtalanban ítéletet talál.