június 28, 2016

Az élet szimfóniája

by , in
Pollent hánynak a giccses rétek,
Ködként terül el létük szaga,
Az eső unottan hullik alá,
Nem múlik a nyár őrült vihara.
Messze díszes trófea dobban,
Anyját várja a szarvasünő,
Az ízeltlábúaknak serege
Öntelt szárnya hamisan hegedül.
Zavaró moraj zúg odakint,
A szél csúfan tépi a fákat,
Egy öreg varjú károg ostobán,
Rekedten kiabál a világnak.

Csak te látod ezt, ember.
Megtalálod a hibát.
Hallgass, figyelj. Ne űzd el
Az élet szimfóniát.

Mert felvirágoznak a rétek,
Lantként perdül szirmuknak dala,
A lágy eső zongorázik értük,
Elhalkul kürtje, az ég vihara.
Messze szerető pata dobban,
Velük dobol a szarvasünő,
Avari aprónép sem marad rest,
Szárny zizegése hűen hegedül.
A szellő leveleket mozgat,
Csendülnek, mint angyali hárfa,
Varjú trombitál büszkén, életet
Kiáltva egy haldokló világba.






















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:



június 20, 2016

Vélemények a Nézz fel a Holdra-ról

by , in
Már egy hónap is eltelt, mióta világot látott a régóta dédelgetett gyermekem. Vannak, akik szeretik, vannak, akik nem foglalkoznak vele, vannak, akiknek nagy falat és vannak, akik messziről elkerülik. Mégis örülök, hogy olyan személyektől is születtek értékes vélemények, akik nem csak, mint olvasók, hanem, mint írók is részt vesznek világunk körforgásában. 

Andrea Ozsvár www.noamese.huA Nézz fel a holdra c. verseskötethez kell egy sajátos hangulat. Mert van az a pillanat, amikor nem bírod elviselni mások vidámságát, amikor nem kell több “minden rendben van, légy pozitív”, mert egyszerűen nem megy már tovább. De jó lenne valaki, aki tudja mi a szomorúság, aki mellett kicsit úgy érezhetnéd, nem vagy egyedül – ebben az állapotban érdemes elolvasnod Diana Soto verseit. A legkedvesebb vers a kötetből számomra a Barátság lett, melynek utolsó sorai megrendítően írják le a barátság igazi természetét: 

“Te vagy a homok, én meg a tenger, 
Mosom partod, mit senki más nem mer. 
Medremben tartasz nyújtva óvó gátadat, 
Megfékezel, nem engedsz ledönteni házakat.”



Sophie Taylor Hivatalos Facebook oldal
Bár nem nagyon olvasok verseket most mégis jól esett :) Szerintem egy verses kötetről nehéz értékelést írni :) 
Alapból nagyon tetszettek a versek, természetesen volt ami nem, de ezek voltak kevesebben. A szabad versek nem az én stílusom, de azért élvezhető volt. 
Sikerült sírnom is, pedig nagyon ritkán tudja ezt egy kötet elérni. 
És tényleg ilyen az élet…



Diana Soto verses kötete nem könnyű olvasmány. A versek témája, tartalma, de formájuk sem engedi meg az olvasónak, hogy elandalodjon, mint egy dal vagy szonett olvasása során. 
A versek a rideg valósággal szembesítenek, egyéni és társadalmi szempontból egyaránt. Felcsillan ugyan bennük a remény, de legtöbbször a reménytelenséggel találkozik az olvasó. Erős társadalomkritika fogalmazódik meg a sorokban, megjelenik az elvágyódás, a magány, a csalódás, a sikoltó szeretethiány. Helyenként cinikus, szatirikus sorokat olvashatunk. Írásaiban Diana Soto feltárja a lelkét, megosztja a világgal legmélyebb érzéseit. A színes, beszédes grafikák néha hátborzongatóan reflektálnak a versekre. 
Néhány cím, melyek sorai megfogtak: A változások kapujában, Édesapa, Szabadságba zárva, Eltévedt suttogás, Vártam, Mária Antónia éneke (drámarészlet), Ékszeres doboz, Az idő madara, Leány, Alantas alliteráció, Zokogó kismadár. 
Diana Sotonak érdemes lenne a prózaírással is foglalkoznia, mert az abszurd, cinikus, időnként nyers, naturalisztikus, tömény és megrázó gondolatok sokszor feszegetik a vers határait, és talán a szatirikus, rövid prózában lehetnének igazán ütősek. 
A kötet végén közölt Ajándék novella is a prózaírás irányába mutat, hiszen kellemesen olvasmányos.





















Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:




június 18, 2016

Kőbe vésett nevek

by , in
Hogyan hallgatnak az ősi titkok,

Néma ajkak,
Virágok, amik belőlük nőttek,
És haraptak.
Kemény kőbe lettek belevésve
Puha testek,
Amik mára nevek és dátumok,
Mivé lettek.
Mikor a Hold fent vidáman rajzol,
A köd leszáll.
A csillagok csak könnyeznek az ég
Lábainál.
Mert hiába volt düh és hiába
Volt szerelem,
Mára csupán por maradt az élő
Az eleven.
Míg mi sírunk, egyedül, némán
Csak őértük,
Ami történt, kevesen vagyunk,
Akik értjük.
Mert néma testnek gondolata is
Néma, nincsen.
Nincs többé reménye, nem szenved,
Nem kell higgyen.
Alszik, de csak addig, míg nem kell majd
Felkelnie,
Hisz nem tűnhet el semmilyen csoda,
Mert volt hite.
De hogy melyik is a jobb, most élni,
Vagy aludni,
Ezt mindenkinek belül, magának 
Kell tudni.


A vers olvasható a Diana Soto - Nézz fel a Holdra c. verseskötetben. A kötet július 1-ig megnyerhető. Több információért kattints a nyereményjáték fülre. 

























Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:



június 15, 2016

Mindennapjaink olimpikonjai

by , in
Az olimpiai aranyérem mögött hosszú évek mindennapos gyakorlása, kemény edzések és még keményebb lemondások állnak. Egy olyan életút, melyre valaki már kicsi kora óta tudatosan törekszik, és kész leküzdeni az elé gördülő akadályokat. Nem adhatja fel, még akkor sem, ha elsőre nem sikerül elérnie, amit kitűzött magában. Le kell küzdenie mindenkit, és a legjobbá kell válnia. Addig kell harcolni, míg el nem érkezik a pillanat, amire annyira várt, hogy felállhasson a dobogó legfelső szintjére. Azonban ez a pillanat is csak ideig-óráig lehet az övé.

Ezzel szemben közöttünk élnek csendes harcosok, akik az olimpikonok értékeit képviselik egy egészen más értelemben. Vannak közöttünk hősök, akik készek három óránként felébredni, készek maguk elé helyezni valaki más érdekeit, lemondva a saját szórakozásukról. Nélkülük nem is lehetnénk most itt, nélkülük az aranyérmet sem lenne kinek odaígérni. Ezek a hősök az anyák, s jobban hasonlítanak az olimpikonokhoz, mint hinnék.
június 13, 2016

Hogyan lett a szitakötő?

by , in
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr. Vagy mégsem. Talán nem is kell olyan messzire mennünk, hogy ráleljünk egy különleges titokra. Egy olyan titokra, amire királyok és királynők vigyáztak, nehogy kitudódjon. A köztudat persze beszélt róla, mégis elfogadták mendemondának, senkinek nem jutott eszébe kideríteni az igazságot. Senkinek? Hazudtam. Az öreg király uralkodása alatt élt egy paraszt asszony. Nem volt neki sok mindene, de amije volt, arra nagyon tudott vigyázni. Szeretett sétálni a borongós erdőkben, szaladni a harmattól csillogó réteken, és szeretett énekelni a madarakkal. Talán legjobban mégis a szabadságát szerette.

Ez a paraszt asszony a szokásos reggeli sétájára indult. Azonban nem az általa megszokott útvonalat választotta, hanem sokkal beljebb merészkedett az erdőben. Egy furcsa alakú barlangot talált, melynek a bejáratánál egy hatalmas vaskapu volt elhelyezve. Megpróbálta kinyitni, dörömbölt rajta teljes erejéből, de semmi sem történt. Mire hazaindult már tűzvész pusztította a szántóföldeket, a réteket, és az asszony házát is bekebelezték a komor lángok. Ekkor ért véget az asszony szabadsága.
Azt hitte, hogy már sosem lesz többé boldog, és amikor csak tehette, nyakába vette az utat, és a barlang keresésére indult. Talán egy év is eltelt, mire újra rátalált a titkos barlangra a hatalmas ajtóval. Addig dörömbölt a kapuján, amíg valaki, vagy valami vissza nem válaszolt onnan. Egy erős morgás rázta meg az ajtót, úgy, hogy az asszony hátraesett ijedtében. Vissza se nézett, csak szaladt hazafelé, hogy minél messzebb legyen a barlangtól. Mégis, ahogy teltek a napok, egyre kíváncsibb lett. Vajon mit rejt a barlang?

Egy borongós hajnalon úgy döntött, hogy ismét megkeresi a barlangot, és megfogadta, hogy nem fog egykönnyen megijedni. Már nem tévedt el, teljes magabiztossággal lépett be az erdő fái közé, majd ugyanazzal a magabiztossággal el is érte célját. Ott állt a barlang, rajta a vasajtó.
– Hahó! 
Óvatosan közelítette meg az ajtót, és bekukucskált a kulcslyukon. Először fel sem fogta, hogy mit lát, mivel egy hatalmas szem bámult rá vissza. Amikor a szem eltűnt a kulcslyukból, hirtelen egy kósza láng szökött ki a szabadba.
– Nahát! Tűz!

Már tudta, hogy mit rejt a barlang. Tenyerét az ajtónak támasztotta és keservesen sírni kezdett. A lombok között megbúvó tündér nem érthette az asszony bánatát, nézte, ahogy könnyei patakokként csordogálnak szomorú arcán. Eleresztette az ágat, és az asszonyhoz repült.
– Miért sírsz ily keservesen? – szólította meg.
– Sajnálom őt – válaszolta csendesen, miközben az ajtóra mutatott.
– Bezárva kell lennie, csak így óvhatjuk meg az emberek faluját.
– Mindenkinek jár a szabadság!

Tovább sírt, mert nem bírta elviselni más lénynek a szenvedését. A tündér pedig, aki vigyázott a sárkányra, látta ezt, és neki is megesett a szíve rajta.
– Légy szabad! Szállj, repülj! Erődet elveszem, de élhetsz, érted ezt megteszem.

Ahogy kimondta a szavakat, a vaskapu nyikorogva kitárult. Az asszony hátraugrott ijedtében, azonban a sárkánynak már nyoma sem volt. Helyette egy kecses szitakötő repült ki a barlangból. Azóta nincsenek sárkányok a Földön, s azóta gyönyörködhetünk a szitakötők reptében.

Grafika: Borbély Mónika Melinda
























Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:


június 11, 2016

A felhő és a virág szerelme

by , in
Morcos felhőuraság ostorral hajtotta féktelen paripáit. Parancsolt a szélnek, s élvezte szenvedésük az ezer éves fáknak. Hálóját puha ködből fonta, s kivetette a szenvedő világra. Már kiskorában elfelejtett nevetni, s akkor érezte a boldogság savanyú ízét, ha másokat szenvedni látott. Gyakorta nyargalta végig a borongós eget, s a felhőszolgái mögül titkon le-letekingetett. A rét végében magányosan álldogált a mezei virág, nem kérkedett hiú büszkeséggel. Óvatosan felpillantott a közelgő szélviharra, s mosolyával elbűvölte a morcos uraságot.


A gomolyúr elengedte féktelen paripáit, hagyta, hogy nélküle szeljék a levegőt, ő maga azonban egy apró lépést sem akart tenni a mezei virág nélkül. Egész nap halkan beszélgettek egymással, mintha attól tartottak volna, hogy valaki kihallgatja őket, s mint a nagy titok tudója, új királyt küld a felhő helyett. Szegény uraság egyre csak kezeit nyújtogatta lefelé, hátha megsimíthatja a csábító szirmokat, azonban képtelen volt elérni a földet.

– Próbáld meg te – suttogta a virágnak.
A mezei virág engedelmeskedett kedvese szavára és nyújtózkodni kezdett. Leveleivel megtámasztotta a gyenge szárát, és úgy próbálta elérni az egeket, ám sikertelenül. Szirmai fakulni kezdtek, elveszett belőlük az egykori pompa és lassan bezárultak.
– Én szép virágom, én szép szerelem. Tán beteg vagy?
– Szépséges felhő, arcod megöl engem. Apró szirmaimmal a napsütésre teremtetettem.

A felhőuraság mélységes bánatát csak az fokozta, ahogy lassan haldokolni látta szerelmét. Ő soha nem élt a fénnyel, de tudta, hogy nem bírná elviselni a kínzó bánatot, így indulnia kellett. Utat kellett engedni az éltető napsugaraknak, s maga mögött kellett hagynia világát. Szolgái értetlenül nézték urukat. Az egykori báró, csak ült a felhőtrónján és nem akart többet pusztítani.
– Szeretni akarok!

Ostorait elengedte, a paripái halkan vártak az égi karámokban, azonban nem jött újabb parancs. Egy hatalmas dörgéssel a büszke uraság szíve kettészakadt. Villámok cikáztak a levegőben, szinte érezni lehetett az elszabaduló elektromosságot. A felhőúr dühöngött, miközben bánata maga alá temette. Kezeivel belecsapott a szellős felhővárába, s kétségbeesésében megszületett egy könnycsepp, az első könnycsepp. Urasága szinte megijedt az apró nedvességtől, s merengve figyelte, ahogy zuhanni kezd. Kedvese felé zuhant.
– Hiszen a földet lehetetlen elérni – suttogta.

A könnycsepp azonban hangosan huppant a földre, s eltűnt a száraz talajban. A felhőúr már nem szégyellte többé fájdalmát, engedte a könnyeit előtörni önmagából. Esni kezdett.
– Oh, szerelmem, hát mégis szeretsz engem! Szíved apró darabkáit küldöd felém, nézd, hisz elférnek a szirmaimban!

A felhőúr azonban nem válaszolt többet. A cseppekkel együtt teste is halványulni kezdett. Beterítette a talajt, beterítette a mezei virágot, s talán először ízlelte meg a zománcos boldogságot.

























Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:



június 04, 2016

Gólyamadár

by , in
A gólyamadár messze száll,
vándorútra téved,
Mégsem felejti hazáját,
tudja, visszatérhet.
Harcol a szelekkel, a tél
sem veheti kedvét,
Lelke övé, nem hagyja, hogy
mások megszerezzék.
Ha párt választ, haláláig
is kitart mellette,
Igaz szerelmet a búcsú
után sem feledne.
Oh, bárcsak gólya lehetnék,
és nem pedig ember,
A tél sem venné kedvemet,
harcolnék szelekkel.
Oh, bárcsak gólya lehetnék,
enyém lenne lelkem,
Lenne erőm a hazugtól
majd visszaszereznem.
Oh, bárcsak gólya lehetnék,
oly messzire szállnék,
A vándor utamról végül
otthonra találnék.



























Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:


My Instagram