"Néha egy szempár kifejez mindent, amire valaha szükségünk van"

Mindig szégyent hozol a családunkra… 

Mily csodás, és ismerős mondat, mely végig kísérte ezt a ragyogónak induló 18 életévet. Legbelül tudtam, hogy a pillanatban, mikor szívem először dobbant, végzetes hibát követett el. Édesanyám már fogantatásom pillanatában elhatározta, hogy egy leánygyermeket nem szeretni kell, hanem eladni. Az én szerencsétlenségem csupán annyi volt, hogy az ő házában láttam meg a napvilágot, s onnantól kezdve életösztönöm és erőm mindig túljárt az előttem álló problémák, hibák gondolatmenetén.

Sosem kellett félteni, a személyiségem szerencsecsillagaként a határozottságom olykor a kötelező illemet is szemrebbenés nélkül a mélybe taszította, egész mostanáig.
Kislánykoromban álmodoztam a hercegekről, bárókról, orrukat peckesen magasba emelő úrfikról, míg lovak iránti egyre növekvő szenvedélyem folytán meg nem ismerkedtem egy egyszerű istállófiúval. Talán 3 éve már, hogy anyám szolgálatba állította. Eleinte félve nézett rám, tudta én az ő úrnője vagyok, kényem-kedvem szerint kell kiszolgálnia. Határozottságom, gyermeki makacsságom azonban még az ő elméjébe is kétségeket ébresztett kisasszonyi mivoltom után, s nem sok idő elteltével napjaink legnagyobb részét együtt töltöttük, hol az erdőt nyargalva által, hol a mezők harmatcseppjeit taszítottuk le az utánunk lengedező fűszálakról, hol az istálló melegében érzékeltük, ahogy a mély barátságból bimbózó szerelem ébred. Ahogy hajszálai mosolyt csaltak orcámra göndörségükkel, vízre emlékeztető szeme elfeledtetett velem minden bánatot, amit anyám fogságában töltöttem. Megvakított a mérgeszöld szempár, ahogy tudtam belelát a lelkembe. Szó szerint megvakított.

Így történt, hogy eszem nem ismerte fel az idegen látogatók veszélyét. Mikor anyám bárminemű bejelentés nélkül a szobámban termett, elővarázsolta a legvékonyabb fűzőket, szinte megfojtott, amikor csípőmet gyermeki méretére kényszerítette vissza. Hajamat szoros kontyba fogta, csatok tömegét erőltette bele, mely az első szélrebbenésre kiköpött magából mindent, amiért persze én lehettem csak a hibás. Kötelező együtt létek öregedő bárókkal, és amit nem vettem észre, hogy fiaikkal is.

Nem tudom, miről kellett beszélnem, nem emlékszem, milyen szavak hagyták el az istállóba kívánkozó ajkaim. Csak a peckes úrficskákat láttam magam előtt, ahogy büszkén, magasan hordott orral, fehérre meszelt orcával, erősre húzott gallérral, fényezett csizmában ültek az asztalnál, és úgy méregették a fűző hatalmába szorított haloványuló testemet, mint mikor egész napos vágta után titokban teremtem a sütemények gőzétől megbabonázott konyharészen, lesve a következő áldozataim. Minden ilyen találkát elmeséltem az én vízszemű titkomnak, aki unalmas történeteimen mindig mélyebbeket sóhajtott. Nem mondott semmit, hiszen ő már tudta azt, ami akkor még az én szemem előtt rejtve volt.

Sosem felejtem el az utolsó látogatás utáni hajnalt. Anyám szinte berontott a szobámba, szívem egyre gyorsabban verte a ritmusát, hiszen az éjjelt a szabadban töltöttem. Megláttak… Gondoltam bele, s abban a pillanatban felpattantam az ágyamról. Már épp belekezdtem volna mondókámba, mikor anyám rideg, elszánt és kárörvendő szemei megállást parancsoltak. Nem szólt semmit csak karon fogott. Levezett a hideg lépcsőkön egészen a bálteremig, ahol apám és a szolgálók álltak felsorakozva. Féltem, mígnem megpillantottam azokat a gyönyörű igéző szemeket, melyek elszaladtak izzó pillantásom elől. Apám oly szomorúan nézett rám, hogy a baljós érzés belegyökerezett a szívembe.

- Mint gondolom azt tudjátok, a tegnapi látogatás végre meghozta eredményét, - kezdett bele anyám, mikor az éles felismerés eljutott a tudatomig, megértettem mindent- az utolsó Lord méltónak találtatott lányom kezének elnyerésére, az ünnepség 2 nap múlva esedékes.

Szinte fel sem fogtam, mit jelentenek szavai, mikor már szobámban találtam magamat. Anyám megállás nélkül beszélt, de nem hallottam semmit. Bámultam magam elé, néztem a kőpadlót mely most még hidegebbnek tűnt, mint valaha bármikor. Az egyik szolgáló szakította meg gondolat menetem, amint egy csontszínű, földig érő, terebélyes látványossággal belépett a faajtómon. Alaposan megvizsgáltam a ruhát, az én ruhámat. Nyakánál kellőképpen kivágva, anyám érzékére vallóan, rövid ujjai apró kis bugyrokban végződtek gyöngyökkel díszítve. Derekán az elmaradhatatlan fűző, mely most elképzelhetetlenül aprónak tűnt a könnytől fénylő szemeimben. Majd az anyag szinte elszabadul, rétegek sorozata indul deréktól egészen a földig, valóban gyönyörű ruha… Valakin biztos…

A következő nap készülődésben telt, újra át kellett vennem a finom hölgyek viselkedését, az illő megjelenést, a beszédnél a szavak megfelelő kiejtését. Automatikusan ismételgettem a tanítók által felmondott leckéket miközben anyám a teremben forgolódott megnehezítve mindenki munkáját. Mikor már nem láttam a fáradtságtól, egyedül hagytak az utolsó leányként töltött éjszakámra. Hiába próbálkoztam pihenéssel az álom messze elkerülte a szobámat. Mikor a harang megütötte a tizenkettőt, lábaim az ajtó felé indultak. Ezen az éjjel mindenki fáradtan szuszogva feküdt a takarók árnyékában, csak két ember nem. Mikor elértem az istállóig megláttam az egyetlen személyt, aki valaha mosolyt tudott csalni pirosan duzzadó ajkaimra. Végre belenézett a szemembe, mélyen és igazságosan. Nem hibáztatott, nem követelt, de nem is fogadta el a történteket. Óvatosan odatapasztotta kezét reszkető ujjaimhoz, könnyed mozdulatokkal az istálló ajtajára mutatott, majd némán követtem. Ott várt rám felszerszámozva a Holdtól ébenfeketén ragyogó lovam, melynek hátán elrepültünk az erdőben elterülő mezőre. Utolsó éjszakámat azon a mezőn töltöttem, és reggel mikor anyám újra a szobámban termett már nem voltam többe sem gyerek, sem leány. Nővé váltam, aki életét, boldogságát egy férfinak adta, s kinek csak egyetlen reménye maradt, hogy akit szíve alatt fog hordani mérgeszöld szemmel jön világra, pont, mint az elterülő tónak a víztükre.

A szolgálók rám adták a csontszínű mesterművet, hajamat betörték, felnyergelték a hajtűk rengetegével. Szívemet megzabolázták elvették belőle az erőt. A kapuban állva rádöbbentem, hogy mi is történik valójában. Egy fekete ló várt rám, az én lovam volt mégsem ismertem meg. Ragyogó szemei fakóvá váltak, fejét a szerszámok miatt magasan tartotta, majd mikor rám nézett megláttam benne önnön magamat. Egy sápadt, gyönyörű mégis élettelen lányt, kinek könnyei híján fekete szemei néztek a semmibe. Anyám kiadta a parancsot az indulásra, az előttem álló utat ló háton kell megtennem egészen az oltárig.

És abban a pillanatban lábaim felmondták a szolgálatot, remegtek és irányíthatatlanná váltak mikor megláttam őt. Egy egyszerű istállós legény, ott állt talpig feketében, lovam kantárját tartotta készen arra, hogy elkísérjen utamon az örök elválás felé. Anyám parancsára feltettek lovam hátára és elindult a boldognak bélyegezett halálmenet. Nem nézett rám többet, és én csak menekülni akartam. Csattintani egyet az ostorral és elszáguldani a bámuló nézősereg mellett arra a helyre, amely gyermekem életének záloga. Futni akartam, letépni a rám nehezedő súlyokat, melyeket a fátyol és a csontdarab okozott törékeny testem körül. Már nem is ruha volt csak egy fal, ami mozdíthatatlanná tette nem csak lábaim, de az életerőmet is. Lovam mintha csak érezte volna a bennem növő feszültséget egyre gyorsabban szedte díszbe öltöztetett lábait, szinte alig tudták visszatartani. Szívem harcolt, az örök akaratosság, az örök makacsság próbált utat törni a csontokból. Szemem nem maradt tovább száraz, könnyeim néma patakokká nőttek, megállíthatatlanul keresték a kiutat. Lélegzetvételem gyorsult, szívverésem duplájára szökött, nem láttam és nem hallottam. Menj, fuss, menekülj, most… De a most sosem jött el. 

Mikor minden elhatározásom elérte a felszínt, mikor testem megtudott végre mozdulni, mikor megláttam az esélyt a nemre, a szabadulásra, ő rám nézett. Szemei belefúródtak a kitisztuló tekintetembe. Istenem mily gyönyörű szempár. Feledtetett velem minden bánatot és veszteséget, ami ezen a napon ér. Szavak nélkül is megértettem, a kedves szemek szigorúvá váltak s visszaparancsoltak a nyeregbe. Egy másodperc volt csupán mi mégis a virágokkal díszített útra értünk, s a halálmenet megállt. Engem levettek a lovamról és az út elejére állítottak. Az istállófiú elvezette a lovamat, miközben utoljára a szemembe nézett. Éreztem karjait, ahogy hozzám simulnak, éreztem lábait amint átfogják derekam. Éreztem az ajkát mely csókot lehel bánatos szememre, és éreztem ahogy a látvány a homályé lesz, ahogy az alak eltűnik a messzeségben. Ott, abban a pillanatban valami eltűnt. A makacs és bátor lány nem volt többé. Az út, mely a vendégek sokaságán vezetett keresztül hiába volt virágszirmokkal körbeszórva, hiába volt halk zenével emberivé varázsolva, ez az út, melynek kezdetéről indultam, egyenesen a halálba vezetett.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három spanyol szó, amely ellentmond a logikának

Olvasó, ez a bejegyzés neked szól!

Hogyan írjunk ebookot? - formázás