Hópehely halála

Úgy hallottam, mindenki a semmi részévé válik egyszer, de azt senki sem mondta, hogy milyen érzés. Most már én is tudom.


Az éjnek ében derekán fogantam, mikor a Hold fénye ezüstös álomport hintett az alant szunnyadó néma tájra, s a csillagok lustán pislogtak, várva a hajnalt, hogy újra álomra hajthassák egyre nehezülő fejüket. Felhőanyám volt, ki világra hozott engem és a testvéreimet. Vajúdása könnyű volt, ahogy a cseppek apró kristályokká váltak, egyre szorosabban ölelve egymást, így lett a cseppnyiből óriás, mely ködfehér takaróként omlott az egész világra, eltakarva egymástól az eget és a földet. Szélapám mindig kiszámíthatatlanságáról volt ismert. Olykor megcirógatta az élettel teli, méhek hadától zümmögő rétet, mely gyengén felsóhajtott és hagyta, hogy a szellő hátán szinte szárnyra keljen. Máskor a hatalmas óriások is földig hajoltak hatalma előtt, s az erős, büszke királyok is derékba törtek mindent eltipró kegyetlen nyomása alatt. Képes volt tombolni, s haragjában felemelte a vizeket, megkavarta a sivatagok kietlen rónáit, s mérföldeket tett pusztasággá. Most azonban boldog volt. Születésünk napján láthatatlan karjára vett, hogy megmutassa a ragyogó fehér világot, melyet csak kevesen láthattak színekbe öltözve.

Minden a zuhanással kezdődött, amikor a csend hangtalan ölelése megszűnt s több ezer hópehely indult végtelennek tűnő útjára. Ahogy súlytalanul, ide-oda billegve, forogva zuhanni kezdtünk, csak a sötétség lebegett körülöttünk, védő kezével átkarolva. Mi csak szálltunk, több millióan mégis egységben némán. Nem akartuk fellökni a másikat, nem bántottuk azokat, akik nem tudtak selymes könnyedséggel hullni, vártunk, hiszen senki sem sietett. Külön-külön csupán a pillanat voltunk, de együtt, egészként a pillanatból az idő tengerévé váltunk. A semmiből egy hatalmas, rideg fémmadár szelte ketté az eget, ahogy elsuhant mellettünk felbomoltak rendezett soraink, s mire feleszméltünk volna, még apánknál is gyorsabban tűnt el a homályos messzeségben. Alattunk, mint apró csillogó szemek, fények ezrei jelentek meg, hol itt, hol ott, néha kihaltak, s új helyen nyitották ki álmos szemeiket. Már nem féltem. Kristálynyi szívemben megfagyott a félelem, s utat tört magának a kíváncsiság. Tudni akartam, mi volt a fémmadár, mit jelentenek a fények, melyek hasonlítanak ugyan a csillagokhoz, az élet lángja mégis hiányzik a szikrájukból. Tudni akartam, hogy mi lesz, milyen jövő vár ránk együtt, és rám külön. Vajon együtt maradunk, vagy apánk messze elsodor minket egymástól?

Ahogy a messzeség közeledett, apánk már nem felelt többet. Eleinte ordítottunk túlkiabálva egymást, a gyengébbek sírni kezdtek. Könnyeik beborították apró testüket, kristályaik szerkezete felbomlott, s útjukat zajtalan cseppekként folytatták. Nem mertem szólalni, miközben a többiek csendben hívták apánkat, de rájöttünk, hogy most nekünk kell irányítani az utunkat. Bár szívünkben a hiánya fájdalom karmaival szorította cseppnyi testünk, de az új, az ismeretlen, mintha mágnesként tündökölt volna a sötétség ajtajában. Egy olyan ajtón, melyen belépve erős karok a fények felé löktek mindenkit, miközben a félelem árnyként repült utánunk. Csak szálltunk, mint akik céljuk tévesztették, tehetetlenül, magányosan, mégis együtt. Senki nem beszélt. Tudtuk, hamarosan véget ér a zuhanás s apró életünk mi is cseppekként folytatjuk. Már nem emlékszem honnan tudtam ezt, talán a levegő suttogta a fülünkbe. Halkan, mégis tisztán hallhatóan suttogta az elmúlás gondolatát. Csak néztem, ahogy a törpe fénylő szempárok égig érő szürke óriássá nőttek, melyek mellett most mi voltunk, akik törpéknek látszódtunk. Tényleg nem lehetnek csillagok, forró lánggömbök, melyek az égkék szőnyegén vannak kifeszítve, hogy mutassák a helyes irányt annak, aki a hullámok labirintusában célját tévesztette.

A zuhanás oly hirtelen ért véget, mint ahogy a hópelyhek az esőben óceánná válnak. Egy faágra estem, s néztem, ahogy többi testvérem tovább száll a földig s onnan tekintettek fel rám. Megkapaszkodtam, fejem a többiek felé emeltem, s kíváncsian szemléltem új otthonom. Miközben figyeltem egyre tisztábban láttam a formákat, egyre tisztábban a tárgyakat, s megláttam, amit csak úgy hívnak itt lent, hogy élet. Láttam egy anyukát tipegő gyermekével, kinek testét mindenféle színes ruha borította, s csak pirosra színezett arcát láttam, ami mellett a sapka alól kikandikált egy szőke tincs, kacagott, s táncolt a gyermek arca körül. Majd megcsúszott rajtunk, és hirtelen elcsendesedett, felnézett az anyukájára majd sírni kezdett. Az anyja mosolygott, oly gyönyörűen, ahogy csak egy anya tud gyermekére, kit a szíve alatt hordott s akár élete árán is megvédene. Nem csupán egy ember, hiszen az anya, mint hatalmas, rettenthetetlen oroszlán sétált csöppsége mellett, most megállt, mosolyával megolvasztotta a hópelyhek szívét, lehajolt, megsimogatta a pirospozsgás arcot s adott rá egy puszit. A kislány, mintha csak erre vált volna felállt, kacagott, felnézett a szemében létező legnagyobb hősre, és tovább sétáltak. S akkor megláttam az elmúlás kegyetlen nyomát, mert a cipőjük nyomán elolvadt a hó, a testvéreim.

A fehérség éltető madara fekete szárnyat öltött magára átölelte a földet, ahol egykor testvéreim feküdtek. Ahogy tovább tekintettem, egy megfáradt nőt láttam, aki testvéreimet egy kupacba szórta, miközben didergő arcáról sütött a harag, utált minket. Kezét összedörzsölte, mintha a télből nyarat akarna varázsolni, lehelete apró felhőcskéket rajzolt a levegőbe, melyről eszembe jutott az én anyukám. Felnéztem, és ott volt ő. Teljes hatalmasságában és pompájában, arctalanul nézett le ránk, és nézett le rám. Betakarta az eget, láthatatlan karjai szinte hívogattak. Mintha egy kötéllel húzott volna, szinte éreztem, hogy szállok, mikor rá kellett, hogy jöjjek: csupán a szívem hagyta el a kegyetlen szürke Földet, s visszaszállt, a Mindenhez, ahhoz, aki életem adta, s aki az életével a létemet védi. De nem mosolygott, mint születésünk napján tette. Fájdalmas volt, s hirtelen megrémültem. Teste itt-ott halványodni kezdett, majd láttam valami egészen újat és ismeretlent. Szinte megvakított. Akkor még nem tudtam, hogy az új dolgok mennyire veszélyessé válhatnak. Tekintetem újra a nőre tévedt, aki szintén az eget szemlélte, s az új láttán egy olyan mosoly jelent meg az arcán, amit még sosem láttam. Ránk nézett, legyintett a kezével majd megfordult, és bement a hóval borított házába.

És akkor, mintha csak érezte volna teljes lemondásom, apám újra mellém lépett, felkapott, dobált, megkócolta fagyott cseppjeim s egy könnyed pofonnal lefújt a földre, de akkor már nem esett a hó. Ott volt kicsit mellettem, szeméből szinte ki lehetett olvasni a szeretetet, mégsem volt boldog. Sajnált minket, hópelyheket, akik nem tudták, hogy hamarosan beköszönt a kegyetlen varázsló, aki az életet semmivé teszi. A lenge ruhába öltözött, mosolygós valaki, akinek nevét csak némán merjük suttogni: Tavasz.

Nem tudtam, mi történik körülöttem, a fény egyre erősebben vágta belém karmait, mintha ezer tű szurkált volna, felkiáltottam, próbáltam elfutni, de apám nem volt ott, hogy segítsen és én egyre nehezebb lettem. Kristályaim felbomlottak, nem bírtam többé felemelni a fejem. Szemeim elnehezültek és egy könnycsepp jelent meg bennük. Tudtam, hogy nem szabad sírni, de a könnycsepp csak nőtt és nőtt, betakarta a fehér ruhámat. És akkor rájöttem. Az érzés, ami végig futott rajtam, a fájdalom, a szenvedés, a félelem, nem más, mint a semmi. Olyan semmi, ami a fehérséget örök feketévé varázsolja. Majd megértettem mindent, olvadok...






























Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három spanyol szó, amely ellentmond a logikának

Olvasó, ez a bejegyzés neked szól!

Borítóleleplezés, avagy a legújabb könyvem