Ezért írok én

Minden kisgyermek álmodik valamiről. Egyesek tűzoltók, pilóták, katonák, mások balerinák, hercegnők, énekesek akarnak lenni. A felnőttek mosolyogva hallgatják a buzgó gyerekszájat és próbálják nem eltörni a gyermeki álmokat. Ahogy az évek telnek, az álmok egyre messzebbről látszanak, kevesen lesznek tűzoltók, pilóták, katonák, kevesen balerinák, hercegnők, énekesek. A gyerekek felnőnek és nevetve legyintenek, amikor ők hallgatják a saját csöppségeiket mesélni nagy álmaikról.

Édesanyám minden este mesét olvasott nekem, alig vártam, hogy iskolába járhassak és végre én magam olvashassam el őket. Mikor már leírhattam a nevem, bepillantást kaptam a betűk bűvös világába, alig vártam, hogy alkossak valamit. Édesanyámat gyakran hasonlítottam rózsához, kismadárhoz és verseimmel ajándékoztam meg őt. Persze az emberek csak annyit mondtak, majd elmúlik, mint a többi álom. Végül is tévedtek. Kis füzeteim egyre csak teltek a versecskékkel, mire is beköszöntött egy új életkor. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit megérint az első szerelem, mely vagy örök, vagy pedig a halál felé robog tovább. Az én tündérmesém akkor, szomorúan ért véget. Bánatomban az írásba menekültem, verseimben adtam ki magamból a haragot, dühöt, csalódottságot. Leírtam milyen is lehet meghalni, milyen lenne megszabadulni az engem sújtó akkori gondoktól. Szüleim félelemtől reszketve hallgatóztak a bezárt ajtóm mögött, hiszen kislányuk nem volt jól, és nem tudtak rajta segíteni. Már akkor tudtam, hogy nem író leszek, hanem író vagyok. A különbség álom és valóság között, hogy megtesszük, amire annyira vágyunk. Alakuljon a sorsunk bárhogyan akarjuk, kitartunk az elhatározásunk mellett.

Többször költöztünk, így gyakran találkoztam új emberekkel. A környezet pedig befolyásolja magát az írást. Téli éjjeleken, figyelve a hópelyhek csendes hullását, hallgatva a melegen sustorgó kályha dünnyögését, a tollam csak úgy sercegett az előttem heverő papírokon. Novellákat írtam, meséket, történeteket. Az álmom egy könyv írása volt, de valahogy az első oldalak után megakadtam. Akkor még nem tudtam, hogy rossz volt a kezdés.

Ahogy mindenki életében, úgy az enyémben is több szerelem bekopogott az ajtón. A szakítások utáni fájdalom csökkent, és a papírlapok egyre nőttek, hiszen még mindig imádtam írni. Egy majdnem esküvő után az életem teljesen felfordult. A családommal összepakoltunk mindent és újra elköltöztünk. Úti célunk azonban a 2500 km-re fekvő Spanyolországba vezetett. Talán kijelenthetem, hogy aki művész, annak kell változás az életébe, kell, hogy felnyissa a szemét. Mikor nem érted a nyelvet, nem ismersz senkit, csak egy dolog marad, az írás. A táj, az emberek, a szokások mind újak, mindből egy-egy mese, akár vers születhet meg. Amikor elszakadsz a barátaidtól és a családodtól, több időd marad saját magadra, mondhatni megismerheted önmagad. Eddig csak sejtettem, hogy nem szeretek a szerelemről írni, hiszen rossz élmények fűztek hozzá, de hát még mennyi téma van, amibe az emberek belekapaszkodhatnak. Személyes kedvenceim a természetünk szennyeséséről és a minket ért igazságtalanságokról szólnak, arról, hogyan próbálnak minket falak közé szorítani.

Persze a kedvenc időtöltésem az, amit úgy neveznek, hogy ihlethiány. Amikor csak ülünk a papírlap felett, kezünkben a kedvenc tollunk, talán egy halk zene is szól a háttérben, mi pedig úgy szeretnénk írni, de nem tudunk. Sokáig nagy gondot jelentett ez az érzés, majd rájöttem, hogy az én gondolataimban van a probléma. Miért várnék az ihletre? Inkább megkerestem. Elővettem egy papírt és ráírtam egy mondatot. Például: a tengerparton megöltek egy medúzát. Az agy automatikusan megeleveníti a belénk ivódott képeket, láttam újra a rövid jelenetet, éreztem, hogy mennyire oda akartam szaladni és visszadobni a tengerbe. A kezem pedig írni kezdett. Már nem volt ihlethiány. Mert ha nincs hirtelen ötletünk vagy hirtelen gondolatunk, nem a várás jelenti a legjobb megoldást. Mi is meg tudjuk keresni a saját történetünket, hiszen aki ír, mindig is író lesz.

Ez a gondolatmenet megváltoztatta a véleményem a könyvírásról is. Régen csak úgy elkezdtem írni, majd a harmadik oldalnál becsuktam a füzetet, és ott vége is lett. Biztos vagyok benne, hogy ezzel nem csak én vagyok vagy voltam így. Viszont, ha megvan az ötlet, a fő gondolat, onnan már egyenes út vezet a száz oldalak felé. Hiszen egy fő mondatot bárki fel tud osztani kisebb történésekre, melyek majd fejezetekként szolgálnak. Fejezetenként pedig könnyebben kitérhetünk, ott miről akarunk írni, mi fog történni. Amikor megszületett a gondolattérkép, mikor már tudjuk, mi lesz a vége, mikor már ismerjük a részletet a saját történetünkről, akkor elkezdhetünk végre írni. Tudatosan, pontról pontra, ha pedig hirtelen nem tudjuk, hogyan tovább, csak térjünk át a következő fejezetre. Hiszen már tudjuk, hogy ott mi fog történni, és a végeredmény úgyis egy egész lesz. Összefésülni a külön álló darabokat, megváltoztatni egy-két dolgot, finomítani a stíluson pedig már gyerekjáték. Legalábbis én ezt javasolnám azoknak, akik a könyvírásban a harmadik oldalig jutnak el.

Az idő telik, ha magunkra nézünk, mi nem vagyunk hercegnők, se táncosok, se énekesek, se pilóták. A régi álmaink még halványan lebegnek az emlékezetünkben. Akiknek az álmuk, hogy írók legyenek, esetleg saját könyvvel a kezünkben bizonyíthassák tehetségüket, a legrosszabb dolog a várás. Mert minden perc, minden óra mely elfolyik mellettünk, elveszett. Az álmok valóra válhatnak, nem kell, hogy mosolyogjunk rajtunk. Hogy mikor a mi kislányunk meséli, hogy balerina szeretne lenni, ne csak legyintsünk egyet. Mert igen, az álom valóra válhat, nekünk csak tenni kell érte.


Olvasd el a hópehelyről szóló írásomat is:
http://dianatsoto.blogspot.com.es/2015/12/hopehely-halala.html


































Szeretsz olvasni? 
Szereted a verseket? 
Nem ijedsz meg a drámától?
Akkor itt válogathatsz a már megjelent könyveim között:


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Három spanyol szó, amely ellentmond a logikának

Olvasó, ez a bejegyzés neked szól!

Borítóleleplezés, avagy a legújabb könyvem